Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája

Holnap kiadó, Budapest, 1990

Részlet

TARTALOM:

Bevezetés
1. A sorsalakítás pszichológiája
2. Az élet két áramlata
3. A külső és belső magatartás kölcsönhatása
4. Gyökeres változások lehetősége
5. A gondolkodás hatása életkörülményeinkre
6. Gondolatok gyógyító ereje
7. Hogyan érhetjük el hogy környezetünk hozzánk alkalmazkodjék?
8. Az akaraterő helyes használata
9. Érzésvilágunk szabályozása
10. Hogyan teremtsünk magunk körül rokonszenves légkört?
11. Az idegesség leküzdése
12. Az idegerő-fejlesztés
13. Kóros személyiségünk gyógyítása mások szolgálata által
14. A népszerűség titka
15. Hogyan lehet az emberekkel összeférni?
16. A barátság mágiája
17. Önbizalom
18. Az önbizalom fejlesztése
19. A félszegség legyőzése
20. Hogyan küzdjük le kedvetlenségünket? A pozitúrák mágiája
21. A környezetváltozás szerepe
22. Pozitív és negatív emberek
23. A félelem legyőzése
24. Az élet célja


Bevezetés

Ezt a tanulmányt, amelynek különös kiterjedései közé benyitnak most, jó néhány évvel ezelőtt írtam. Csak közeli barátaim kaphatták meg tőlem elolvasásra akkor, a pszichológiának és a szabadabb szellemi témáknak kedvezőtlen körülmények miatt. Akikhez eljutott, komoly válságokat győztek le ütközéseket kerülő, önmagukkal és a világgal megértőbb viszonylatokat teremtő módszerem segítségével. Hasznát vették megoldhatatlannak tetsző gondjaik közt vergődve. Amolyan "ágy melletti" kézi könyv lett belőle. "A mindennapi élet mágiája" megoldást kínál, hogyan küzdjük le kedvetlenségünket, miképpen térjünk ki fájdalmas konfliktusok elől, s mitől válhatunk sikeres, rokonszenves, népszerű, alkotó tagjává a közösségnek. Eddigi olvasóim éveken át felkészültek e műfaj nyelvezetére, azokat viszont, akik ilyen fogalmakkal nem találkoztak még, bizonyos nehézségek elé állítják bölcseleti utalásai. Igyekszem ezért minden érdeklődő számára érthetővé tenni közléseimet, mert egyetlen célom segíteni. Mindenekelőtt az általában félretett, megvetett vagy babonásan elutasított mágia fogalmának pontos definíciójával kezdeném. A mágia valójában erőt jelent. A képzelet önmagát megvalósító varázserejét.
S ha a varázserőt is idegenszerűnek érzik, hivatkoznom kell a modern orvostudomány felismerésére, amely szerint a legtöbb betegség, az organikus bajok is, pszichoszomatikus - idegi - eredetűek, s többnyire valamely betegséget feltételező képzelgésekkel, rettegéssel kezdődnek. Ilyen például a rákfóbia, fulladás, tériszony, de nyilvánvalóan feszültségbetegség többek között a struma, cukorbaj, colitis, némely szívzavarok, gyomorfekély, vérnyomás-ingadozás, kinyomozhatatlan eredetű allergiák; sorolhatnám a végtelenségig. Csaknem valamennyit a felelősségtől, mellőzöttségből, csalódásokból, s egyéb pszichés sérülésekből "betegségbe menekülő" tudattalan védekezés váltja ki. S minden ilyen folyamat "teremtő képzeletünkből" burjánzik elő. Mert a képzelet nagy varázsló. És öntudatlanságában fekete mágus! Érzelmeink, gondolataink sugárnyomásával addig irritálja valamely szervünket, idegrendszerünket, anyagcserénket, szívünket, bőrünket, mirigyeinket, míg azok először tüneteket mutatnak, majd valóban engedelmeskednek a veszedelmes szuggesztiónak. Iszonyaink zárótüzébe került szerveink, egész fizikumunk valódi szindrómát - betegségművet - produkál. Nemcsak mint író, hanem mint pszichológuskarakterológus e könyv segítségével megkíséreltem - tapasztalataim, statisztikáim szerint sikeresen - a látható dolgok láthatatlan gyökeréig, az okozatok okához elhatolni. Módszerem célja az öngyötrő, rémképekké alvadó ártalmakból kitermelni a vakcinát, ellenanyagot. Kórokozó képzetek gyógyító ellenképzeteit. Hippokratész szerint: "ahol a méreg, ott a gyógyszer is".
A szándék, hogy ne fertőzzük magunkat jövőtől, jelentől, embertársainktól, helytállásoktól való félelemmel, sérüléseket kiváltó, helytelen magatartással, különösen a mi, feszültségekkel terhes világunkban, gondolom, becsületes, humánus törekvés. És az is, hogy nem csupán szavakat ajánlok fel az olvasónak, hanem kipróbált "gyógyszereket", amelyeket önmagamon is kipróbáltam. Természetesen nem én találtam fel a romboló, sőt halálos képzetek és testi megbetegedések, önsorsszorító folyamatok közötti összefüggéseket. Carl Ludwig Sleich professzor már az első világháború idején foglalkozott a "hisztériások" képzetei teremtette meglepő jelenségek gyógyításával. Sleich doktor az úgynevezett hisztériát a tudat ellenőrzése, irányítása nélkül működő, egyfajta teremtő zsenialitásnak tartotta, s ennek számtalan bizonyítékát tapasztalta a vérző stigmáktól, az álterhességen át egy halálraítélt esetéig. Ezt az embert vízzel tele kádba ültették hátrakötött kézzel. Csuklóit felületesen megkarcolták, s a vizet előtte észrevétlenül, fokozatosan sötétvörösre színezték. A "páciens" egy idő múlva meghalt a kád vízben, mert azt képzelte, hogy elvérzett. Az önpusztító képzetek csaknem valamennyi emberben működnek anélkül, hogy nevet adnának neki. Az önbizalomhiány, öregségtől, haláltól való félelem, amely ott tolong minden halandó tudat küszöbén, egytől egyig a lélek kórokozó fekélyei. Ez, sajnos, nem tagadható valóság. Számtalan megnyilatkozási formájában látható, utolérhető, bár az emberek elhárítják maguktól, próbálnak nem beszélni róla, önmaguk előtt is ködösítik.
Állapotuk azonban egyre aggasztóbbá válik, s nagyon kevés orvos tud valóban tenni ellene, mélyre hatolva a rejtett gócokig, inkább különféleképpen adagolt, sokszor veszélyes mellékhatásokat kiváltó, a tüneteket átmenetileg csillapító kemikáliák segítségével próbálja betegét megszabadítani az egész érthetetlen betegségkomplexustól. Amely természetesen újra meg újra kiújul, mert a csupán testi tüneteket kezelő módszerek lényegükben hatástalanok. Igaz viszont, s ezt már évezredekkel ezelőtt is tudták - mint Hippokratész, Platon, Paracelsus és még előttük az ősi hagyomány, az egyiptomi filozófia, az antik és középkori bölcselők -, hogy a betegségnek igazi nevet kell adni. A félelem alapjában mindig halálfélelem. A fény eltünteti a sötétséget. A rémület bennünk működő vetítőszerkezet, s a szörnyek, amelyeket látunk, valójában saját teremtményeink. A test és lélek médiuma, a lélek jelbeszédének tünetei közvetítő eszköz Sleich professzor nagyszerűen megvilágította a psziché és fizikai médiumának szerepét a lélek működésében. Összhangjuk jelenti életünk egyensúlyát; ellentétük lelkivilágunk fel bomlását, katasztrófáját. Legyen bár valaki mégoly biztonsággal előreszáguldó lángelme, bírja a legvonzóbb műveltséget, ez csak zengő érc marad, ha az együttérző idegrendszer a maga stabilitásával nem nyújt számára biztonságot. A kaballisztikus hagyomány így fejezi ki ezt: "a benső harmóniához szükséges, hogy az ember a szívével is gondolkozzék, és az agyával is érezzen". E mondatot Várkonyi Nándor "Elveszett paradicsom" című művéből idézem részben, de hozzá tettem az Ősi Tarottarokk játékszabályának befejező mondatát.
Nem sokan sejtik e látszólag értelmetlen fogalomcsere villámfényű zsenialitását. Gondoljunk azonban arra, hogy egy nagy lexikális tudású polihisztor is lehet erkölcsileg gátlástalan, könyörtelen egoista, mert erkölcsileg éretlen, s a természettel kontaktusban élő egy szerű emberben tiszta, örök bölcsességek születhetnek. Ezek után nyugodtan le merem írni mondanivalóm lényegét, amelyet a modern természettudomány is igazol: saját félelmeink, gondolataink, rossz képzeteink betegei vagyunk, lélektanilag tehát önnön "fekete mágiánk" áldozatai. Neurózisaink nem a testünkben, hanem a pszichénkben kezdődnek. S csakis e gyökerekhez hatolva lehet megpróbálni segíteni azokon a kórképző gócokon, amelyek fizikai szervezetünk bántalmait okozzák. A gyógyuláshoz azonban mindig kettő kell. Egy, aki a látható reflexeken túl a láthatatlan okáig hatolva segíteni próbál minden esetben páciense egyedi karaktere szerint, egyéni módszerekkel; és a beteg, aki valóban gyógyulni akar! Nem ragaszkodik alibiképpen maga teremtette poklához. Elfogadja pszichikai elixírje valódi neveit, saját kórságából kivont gyógyszerét. Bizonyíték erre, hogy ugyanabban a betegségben szenvedő két ember közül az egyik az orvosnak, pszichológusnak hisz, tud, küzd, s ezért kilábal a bajából, teljesen meggyógyul. A másik viszont, aki feladta magát, nem tudja, nem akarja megragadni a feléje hajított mentőkötelet,ugyanabba a kórba belepusztul. Élni senki más helyett nem lehet. A másik tályogát sem operáltathatja ki valaki a saját testéből. Az orvos hiába ír kitűnő recepteket és ajánl bevált gyógymódokat, ha páciense nem él velük. A lélek betegségeinek számtalan rejtett oka, fedőneve van.
Legtöbbször pótcselekvésként hoznak létre ijesztő tüneteket, amelyek organikus bántalmakhoz, végül halálhoz vezetnek. A rejtett okok között gyakori a szeretetéhség, feltűnési vágy, bosszú, zsarolás, sérelmekért szerzett elégtétel, helytállások előli menekülés, infantilis, felelősségtől való visszariadás és még sok egyéb más. A mély pszichológia nehéz területéhez tartozik az is, ha valaki féltékenység szította dühből, magányáért másokat okoló büntetésből öngyilkossági kísérletet követ el, remélvén, hogy a segítség idejében érkezik el hozzá. Végül azonban elszámítja magát, és belehal a látványos zsarolásba. Ilyenformán tehát, ha öntudatlan "fekete mágusként" állandóan fertőzni, mérgezni, pusztítani tudjuk önmagunkat iszonyokkal, traumákkal, fóbiákkal, egzaltált képzelgésekkel, elvakult indulatokkal, miért ne lehetnénk végre fehér mágusok is, tudatosan, a fekete képzetek helyett az önbizalom, remény, megismerés sugárzásával, "varázsigéivel" űzve el agyunkból az árnyakat rémképpé formáló rettegést, ádáz, ártalmas ösztönzések hatalmát? Nincs szükségünk e mérgező salakra! Változtatnunk kell egészségtelen magatartásunkon. A mindennapi élet mágiája modern magatartástan. Eddig még senki sem bánta meg, ha kipróbálta ajánlott módszerét.

1. A sorsalakítás pszichológiája

Az emberi lét a múlt és jövő két pontja között játszódik le. Mindannyian a rejtélyes múltból az ismeretlen jövő felé tartunk.
Kevesen tudják, illetve csak egészen kivételes szellemek tudatosítják, honnan jöttünk és hová megyünk. Az ember általában a születés és halál két sorompója közé beszorítva küzd titokzatos ösztönzései megvalósításáért. Úgy érzi, e rövid intervallumba kell bezsúfolni reményeit, ambícióit, szerelmi vágyait. Homályos célja elérésére, amelynek a "boldogság" fedőnevet adja, csak e villanásnyi létpillanat áll rendelkezésére. Bár e magatartás lényegében helytelen, mivel éppen a sóvárgott célhoz nem visz soha közelebb, mégis rejt valami transzcendens magot, amely a lélek tudattalan emlékezetében gyökerezik. Ez a mag az éppen folyamatban lévő inkarnáció fontosságának sejtelme. A sorsalakítás, a sors fölötti uralom megszerzése állandó harc a determinációval, vagyis a szellem harca az anyaggal és a démonokkal. Az anyag rajtunk súlyosodik, a démonok bennünk tombolnak. A determináció kizárólag olyan mértékben és olyan módon érvényesül sorsunkban, ahogyan belső magatartásunk idézi és jellemünk aláveti magát neki. Az alakulásban lévő sors nem a múltban vagy jövőben, hanem a jelenben izzik. E ponton zajlanak a különféle döntő folyamatok. Ebben a mozzanatban megy végbe a múlt feldolgozása és a jövő kialakítása. Tehát mindig, mindenkor a jelen az élet, az aktívan cselekvő, küzdő, felismerő jelenvalóság egyetlen esélyünk önmagunk felszabadítására. A létforma, amelyben élünk, a legközelebbi, megoldásra váró feladatunk. A félelem legyőzése nélkül sohasem lehetünk sorsunk uraivá.
Elnehezült erőink szublimálása nélkül nem szárnyalhatunk éteribb síkokra, ahol az élet feltételei sokkal kevésbé fájdalmasak. Vakságunk megszüntetése nélkül nem láthatjuk meg a lét titkait. A mindennapi élet mágiájának ismertetése olyan eszközökhöz kívánja segíteni az érdeklődőket, amelyekkel kibogozhatják a kínos, megoldhatatlannak látszó apró szövődményeket, amelyek a hétköznapok kicsinyességeihez, sikertelenségeihez és bosszúságaihoz láncolják őket. Ezek a kötelékek az égre tekintő képzelet előtt talán Gulliver láncainak tűnnek, amelyekkel liliputiak kötözték a földhöz. Ha azonban rángatni kezdi őket, kiderül, hogy a húsába vágnak, képtelen kiszabadulni közülük, csaknem teljesen megbénítják. Ha sikeresen kioldja őket, sorsának bonyodalmai, szakadékai fölé lendül, s úrrá lesz ott, ahol leigázott rab volt eddig. Hangsúlyoznunk kell, hogy egy pillanatig nincs szó pusztán elméleti felismerésekről - csak azokról is. Az elmélet nélkülözhetetlen tervként szerepel e munkában, amely egyedül a megvalósítás által realizálódik. A megvalósítás annyit jelent, hogy e módszereket beleszőjük minden percünkbe, leghétköznapibb elfoglaltságainkba, az emberekkel és önmagunkkal való viszonylatunkba. Gondolat- és érzésvilágunkban éppúgy alkalmazzuk őket, mint cselekvéseinkben.

2. Az élet két áramlata

Öntudata minden embernek van, de legtöbbször hamis célokra pazarolja.
Értékét lerontja az önimádat, a személyes fontoskodás és az a hiábavaló kívánság, hogy sorsába a körülmények szerencsés összetalálkozása hozzon hirtelen javulást. Pedig sem a hatalom, sem a jólét, de még a tudás, megértés, bölcsesség sem önkéntes adományai az életnek. Nincsen olyan külső vagy belső eredmény, amelyet ne előztek volna meg nagy erőfeszítések. A "sikeres" ember sikerének feltétele képességeiben, magatartásában, az erre való törekvésének tisztaságában van meg. A "népszerű" ember ösztönösen, de pontosan eleget tesz mindazoknak a kívánalmaknak, amelyek az ilyenfajta érvényesüléshez szükségesek. Ugyanígy a benső dicsőséget sóvárgó ember úgy csoportosítja erőit, hogy ezen a területen hozza létre győzelmeit. Ez a becsvágy persze a legmagasabb rendű, de célja a legnehezebben elérhető. Magában foglalja a világ által elénk állított feladatok sikeres megoldását, a nagy egyensúly kialakítását, amely minden irányban semleges, anélkül hogy terméketlenül passzív lenne. De erről később. Az életen két áramlat vezet keresztül, az egyik negatív, passzív és sikertelen, a másik pozitív, aktív és sikeres. Amikor sikerről és sikertelenségről beszélünk, nem csupán a külső érvényesülést vagy kudarcot értjük rajta, hanem azt az eredményes vagy eredménytelen magatartási amellyel ideáljaink elérésére törekszünk. A megalkuvók, a bátortalan, pillanat-koncukat féltő szolgalelkek a negatív életáramban sodródnak. A sorsteremtő, sorsukon uralkodó mágikus egyéniségek a pozitív áram erőiből merítenek. Mágiáról beszélünk.
A tétel, hogy "a csillagok nem kényszerítenek, csak hajlamossá tesznek", s a rejtélyes utalás, amely szerint "a bölcs uralkodik csillagain" egyedül a mágia fényében nyer valódi értelmet. Mert a determináció ott végződik, ahol a mágia kezdődik. A determináció a létrejött okozatok világára vonatkozik. A mágia a láthatatlan okokat befolyásolja, az okok természetét változtatja meg, amelyekből az okozatok erednek. A mágia képes rá, hogy az ember nemcsak nemzőerejével, hanem intellektusával is teremtsen. Az ideák világából életet hívjon létre, életet formáljon, amely megjelenik, fizikai realitássá lesz, sőt döntően átalakítja sorsunkat. Ugyanez a képesség, aszerint, hogy milyen irányba vetítik, köt és old. Önmagát a jelenségekbe szövi vagy visszavonja belőlük. Zsarnoki csillagujjak csak addig parancsolnak sarokba bennünket ijedt, dadogó statisztának, míg elhisszük, hogy az életnek van mellékszereplője. Míg elhisszük, hogy van olyan helyzet, olyan fizikai gátlás vagy terhelés, amely megakadályozhat bennünket életünk nagy művének létrehozásában, feltéve, hogy létre akarjuk hozni e művet. Mert valamilyen formában mindenki produkálhat. Mindenki világító, melegítő, életmentő és életmegújító központjává lehet egy erőkörnek, amelyből merítenek, s amelynek fényét a visszaverődés törvényénél fogva megsokszorozzák. Aki fényt áraszt, az átfűti maga körül az atmoszférát, s ebben a hőben saját fénye is váratlan, csodálatos inspirációktól izzik fel. Az emberek túlnyomó többsége nem más, mint talajba gyökerező fa. Eltűrik, hogy a klíma, a környezet, a munkahely bélyeget üssön rájuk.
Nemcsak bőrük, szemük, hajuk színe, de egész gondolkodásmódjuk és életrendjük e befolyás alatt áll, minden rezdülésével függ tőle és ki van szolgáltatva neki. Kétségtelen, hogy ilyenfajta hatások alól senki se vonhatja ki teljesen magát. Az ember mégis föléjük emelkedhet. A fa nem változtathatja meg környezetét. Ott kell maradnia, ahová gyökere beágyazta. Az ember, ha környezete nyomasztó, terméketlen, fejlődésgátló, kiléphet belőle. Megváltoztathatja környezetét. Ehhez azonban pontosan ismernie kell a sorsán, egyéniségén uralkodó törvényeket. Ha elménk megtalálta ideálunkat, az életcéllá lett ideál mágneses pólusként vonz bennünket magához. Megrövidített térben, összevont időben mozgunk feléje, mert a vele való kontaktus felszívja, magára vonja imaginációs, tehát mágikus energiáinkat. Ez annyit jelent, hogy az erők, amelyeket gátak építésére használhatunk, lassanként kivonódnak onnan, és más mederbe ömlenek. Ezzel az átcsoportosítással úgy elernyednek a feszesen álló tilalomfák és megelevenedett rémképek, mint a ballonok, amelyekből elillan a levegő. A következőkben részletesen ismertetjük azokat a törvény szerűségeket, amelyek alkalmazásával az élet bármely területén eredményt érhetünk el. Akik e törvényszerűségek alkalmazására belső okok, legyőzhetetlen pszichikai terhelések miatt látszólag nem képesek, azok részére is gyakorlati tanácsokat adunk, miképpen küzdhetik le fejlődésgátló gyöngeségeiket.

3. A külső és belső magatartás kölcsönhatása

Az eredményes élet pszichogenezise mindenkor kettős természetű. Egy külső és egy belső részre tagozódik. A követendő módszer tehát belső világunk és külső magatartásunk képzésére egyenlő súlyt fektet. Az akarat, koncentratív képesség, imagináció, karakterológiai ismeretek, az önanalízis és szimbólumfejtés tehetségének fejlesztését éppoly fontosnak tartja, mint bizonyos feltételek betartását a külső viselkedésben. Mert szavaink, mozdulataink mind önkéntelen rituálék, amelyek erőket indítanak el különféle hatásokat provokálnak környezetünkből végül visszahatnak ránk. Ha összehasonlítunk egymással két embert, akik közül az egyik az életnek úgynevezett "főszereplője", vagyis kreatív, lendületes, akcióiban sikeres és népszerű, a másik pedig árnyékban járó, önbizalomhiánytól kínzott, tipikusán "peches" karakter - látni fogjuk, hogy a kettő felépítésében, általános viselkedésében milyen mélyreható különbségek mutatkoznak. A "peches" ember folytonosan siránkozik, panaszkodik, régi sérelmeit beszéli. Sértődöttsége esetleg oly mély, hogy fuldokolva magában tartja e tartalmat, de gondolatai medrét színültig tölti vele. Arckifejezése, testtartása, minden pórusa ezt az atmoszférát árasztja. Ha valamit elmond, előadását pesszimisztikus megjegyzésekkel tarkítja. Rendszerint feltételes módban beszél ott, ahol határozottságra és lendületre volna szükség. "Ha esetleg..." - "Azt hiszem, amennyiben lehetséges volna, úgy talán..." - "Bár nem vagyok biztos benne" - "Várjunk... én nem tudom... hátha..." - ezek a kedvenc kifejezései.
A "szerencsés" ember derűs és határozott. Soha nem panaszkodik. Akkor sem siránkozik, ha valami csapás éri. Bajai recitálásával nem terheli tehetetlen környezetét, mert ösztönösen tudja, hogy ebben nincsen semmi konstruktív. Ha problémáját valakivel megbeszéli, olyan embert választ ki e célra, akiben megvannak a segítség feltételei. Mert a szolidaritás az emberi együttélés alapja. Senki sem maradhat teljesen önmagába zártan. Élete bizonyos pillanataiban feltétlenül szüksége van megnyilatkozásra és olyan inspirációkra, amelyeket csak egy másfajta, saját egyéniségét kiegészítő lénytől kaphat. Ezt a szolgálatot azonban egyedül attól kívánja, aki nyújtani tudja. A panasz, a minden életjelenségre rávetített kedvetlenség, sérelmeinek kántálása olyan koldushoz tesz bennünket hasonlóvá, aki siető, begombolkozott emberekhez szegődik az utcán, és türelmetlenül odavetett alamizsnákból próbálja összehozni szükségleteit. A kifacsart tagokkal, szenvedéstől eltorzult arccal az utcasarkon némán vonagló koldus szintén nem arat többet nyomorúságos filléreknél, amelyek legfeljebb napi tengődését fedezik, de állapotán, helyzetén egyáltalában nem változtatnak. Ez a magatartás a kívülállókból még sohasem váltott ki olyan döntő akciót, amely a koldust kivételes pozíciókba emelte volna. Az attitűd maga a sors tehát a r i t u á l é, amellyel ezt az életformát idézzük, a magunkévá tesszük. A "szerencsés" ember állító módban beszél. Olyan célokat tűz ki, amelyeket elérhet, ha megteszi érte a szükséges erőfeszítéseket. S ő tudja, hogy megteszi. Bizakodása nem irreális optimizmus, hanem meggyőződés abban, hogy ideáljainak megvalósítása a legnagyobb mértékben tőle függ.
A "peches" ember mindenben halogató taktikával él. Szereti megvárni, mit cselekszenek mások, mielőtt ő tenne valamit. Ha végül is akcióra kerül a sor, akkor nehézkes, a részleteket firtatja, idejét és erejét aprólékos, aggályos gondolatokra pazarolja. Mindig elkésik, vagy túl korán érkezik. A "szerencsés" ember nem odáz el semmit. Tennivalóit, amint felmerülnek, elintézi. Nem vár mások példájára, hanem cselekszik. Munkájánál nem veszteget időt aprólékos pepecseléssel, hanem nagy vonalakban dolgozik. A részletek lebonyolítására csodálatosképpen mindig talál megfelelő segítőtársakat. Természetesen pontos. Jókor érkezik. Meglepő érzékkel választja ki az alkalmakat. Társaságát keresik. Egyengetik az útját. Puszta atmoszférája: készsége és aktivitása támogatókat idéz. Mindig ad, pozitív erőket áraszt, vonz, leköt és meggyőz, tehát kap: barátságot, érdeklődést, jóakaratot. A típusok meghatározása persze nem ilyen merev. A két véglet között a variációk óriási skálája húzódik. Figyelemmel kell lennünk arra is, hogy a "szerencsés", "sikeres" ember gyakran egyáltalában nem boldog, s főként nem harmonikus. E fogalmakat ezért mindig magasabb értelmükben használjuk. Aki csak színlel, ügyeskedik, minden gesztusával saját önző érdekét szolgálja, s belül csupa rideg könyörtelenség, kapzsiság, az átmeneti sikereit is belső zűrzavar, bosszúságok, szorongások között éli át, s külső elbukása éppoly biztos, mint pszichikai összeomlása. Siker az; ha valaki önmagát is meggyőzi, felemeli, átvilágítja, mialatt konstruktív célja felé törekszik. Szerencse az ha valami nagyszerű ideál kreatív szolgálata közben másoknak is adni képes.
Nemcsak vezetékké lesz; hanem gyűjtőmedencévé válik színültig telik gyógyító, megújító erőkkel. Nincs ennél nagyobb karrier és örökértékűbb gazdagság. A kérdésre, hogy vajon az is pozitív emberré változhat-e ilyen értelemben, aki eddig részben vagy egészen a negatív irány szenvedője volt, a válasz: igen. A mindennapi életben alkalmazott mágia által.

4. Gyökeres változások lehetősége

A "peches", negatív, csillagoktól leigázott ember szerencséjére a világon semmi nem olyan biztos, mint a változás. Változik az emberi szervezet, változnak a körülmények és az idők. Egyetlen sejt nem marad a fizikumban, amely azonos lenne a hét év előttivel. Nos, e változás folyamatát a magunk által választott mederbe terelhetjük. Ha fejlődésünk menetének irányítását lomhán átengedjük az őrlő, kényszerítő körülményeknek, akkor a változás a sziklát kivájó víz munkájához hasonló lassúsággal megy végbe. Ha azonban lényünket határozott kézzel magunk irányítjuk, akkor az, ami lehetetlennek tűnt, egyszerre lehetségessé válik. Merev, nehézkes szellemünkben valóságos ideavénák fakadnak fel. S ebben semmi természetellenes nincsen. Mert a körülmények igen gyakran tennék velünk ugyanazt, ha felismernénk természetüket. Nyilvánvaló, hogy az intelligens, különféle tehetségek és adottságok hatalmát magába rejtő embernek nem kell szükségképpen megvárni a külső segítséget. Keresheti, előidézheti a változást. Elébe mehet. Menetét hatalmas mértékben meggyorsíthatja.

5. A gondolkodás hatása életkörülményeinkre

Ha megvizsgáljuk cselekedeteink rugóját, konfliktusaink, gátlásaink, külső és belső bonyodalmaink, viharos idegéletünk eredetét, minden esetben rátalálunk a démoni elemek zsarnoki uralmára. E démonok sokszor őszintén magasrendű szándékaink és jobb belátásunk ellenére alig elviselhető belső válságokba sodornak bennünket. A mélypszichológia szellemünk előtt láthatóvá teszi, tudatosítja ezeket a démonokat. Kinyomozza nevüket. Elárulja legkarmosabb dühvel védett titkukat; azt ugyanis, hogy sebezhetőségük függőségükben van. Létük pusztán sóvárgás és indulat. E határtalan, őrjöngő éhséghez eszközöket, testet az ember ad nekik. Az ember karjával ölelnek, kezével ütnek, ölnek, marcangolnak. Az ember érzékein, idegein át ízlelik a kéj és kín, az öngyilkos félelem extrém ízeit. Amilyen mértékben alávetjük magunkat befolyásuknak, olyan mértékben uralkodik el bennünk e démoniság alapjellege, az anarchia; amilyen mértékben erőtlenedik a szellemi kontroll s a fizikum egészséges egyensúlytörekvése, olyan mértékben nyer hatalmat a szervezetben különféle betegségek tömege, szervi bajoktól a szorongásos neurózisig és idegösszeomlásig. Most lássuk e folyamatot gyakorlattá fordítva! Hogyan nyer a démon fokozatosan hatalmat fölöttünk? Milyen módon engedünk át neki egyre több területet? Miképpen tesszük lehetségessé számára a besurranást intellektusunk klauzúrájába, ahol azután énünket megbénítja, detronizálja, s ezzel létrehozza a kaotikus érzelmek, indulatok és szenvedélyek pusztító diktatúráját?
Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a démon láthatatlan, s minden cselekvése álcázott. Célja felé nem hirtelen tör, hanem fokról fokra, mégpedig az ösztönök hüllőravaszságával. A szervezet központja az agy. Mindenfajta életműködés az agyból indul ki, és minden benyomás oda érkezik be. A látható organizmus mögött álló magasabb impulzusok is e precíziós közvetítő állomáson keresztül hatolnak a fizikumba, tehát az érvényesülést kereső mélységi erőknek sincs módjukban megkerülni. Az akaratnak amely uralomra tör, legelőször az ember gondolkodását kell befolyásolnia. A gondolattartalom, az agyat átható szellemi atmoszfera az az absztrakt esszencia, amely a tudattalan működési parancsokkal együtt szétárad, szétsugárzik a szervezetben, és de terminálja egész magatartását. Kóros irányú megváltozása katasztrófát jelenthet nemcsak idegéletében, hanem fizikai szervezetében is. Ha egy impulzus a gondolatközpontba hatol, megrögződik, és atmoszférát teremt, azt a homályban tevékenykedő démoni elemek már megvalósíthatják az organizmusban. Legális módon polgárjogot nyertek rá. Működésük tehát kettő. Különféle szubjektív, érzelmi hatásokon keresztül megadják az impulzust, vagy egyszerűen a külvilágból érkező negatív benyomásokat mélyítik el névtelen indulatokká, szorongássá, azután véghezviszik a gondolattá született romboló szándékot. Vegyünk példaképpen egy olyan embert, aki a világgal és önmagával diszharmonikus viszonyban lévén, minden benyomást, amely éri, keserű, sötét, baljóslatú szentenciákká ültet át. Furcsa kielégülést talál abban, hogy sérelmeit, véleményét a legmérgesebb, legmaróbb fogalmakba öltöztesse.
Ezek a fogalmak gonosz, csüggesztő, életkedvőrlő tartalomtól gőzölögnek, s olyan légkört árasztanak, mint egy hullakamra. S ott rögződnek az agyban, ahonnan az összes mozgató-és érzőideg fővezetékei, csatornái nyílnak. Ennek következtében mi történik? Az egész pszichikai és fizikai szervezet kezd fokozatosan hozzáalakulni a szerencsétlen vezérideához. Az ilyen ember magatartása, viselkedése, külső és belső légköre olyan, hogy kedélyélete, depressziója állandósul. Átmeneti kellemetlenségekből tartós nehézségek válnak. A körülmények mintegy varázslatra halmozni kezdik a "pesszimisztikus" világnézet igazolását. Ez azonban nem elég. Emésztési zavarok, esetleg cukorbaj lép fel nála. A sok ráhalmozódó baj levertté, elkeseredetté teszi. Lefogy, Rosszul alszik. Ólmosan fáradt. Nincs munkakedve. Nincs ötlete. Ingerült. Tartása esett, görnyedt. E görnyedt, rejtőző, védekező tartás következtében nem lélegzik rendesen, s szervezete oxigénegyensúlya felborul. Az oxigénszegénység valóságos vérszegénységhez vezet, és ez további kórságok egész lavináját zúdítja rá. Ráadásul minden barátja elfordul tőle. Nincs senkinek türelme hozzá. Panaszait elhárítják, láthatólag unják. Állása is veszélybe kerül. Családjával összevész. Egyedül van "az aljas, önző, könyörtelen világ közepette, testi-lelkinyavalyáknak kiszolgáltatva". Íme, az ábra. Micsoda dühödt tiltakozást váltanánk ki vele, ha ezen a ponton rámutatnánk, hogy zuhanó, szétbomló szervezete, rossz sorsa meglódítója maga az áldozat volt. Hogy belőle vetült drámájának minden mozzanata. Ítéletét ő szövegezte meg, ő adta át a végrehajtó szerveknek: ösztönei, indulatai, szubjektív, zűrzavaros érzésvilága démoniak.
A többi esemény már ebből következett. Kedvetlensége kedvetlenséget szült iránta. Bizalmatlansága bizalmatlanságot eredményezett, ez pedig vissza hatott önbizalmára, és megmérgezte. Ügyetlenné, félszeggé vált. Minden feléje irányuló mozdulatból támadást, lekicsinylést vélt kiolvasni, tehát "elhárított", ő provokált először. Nyugtalan, elégedetlen, szorongó áramoktól túlfeszült idegrendszeréből harapós szikrák pattantak minden irányba, de környezetének ennek következtében való elhúzódását, menekülését látva, ő érezte magát megvetettnek, üldözöttnek. Hibát hibára halmozott. Görcsös, időszerűtlen, kétségbeesett kísérleteket tett a belőle folyó akciók reakcióinak erőszakos leküzdésére. Pózokat öltött, ágált, nevetséges túlzásokba esett vagy siránkozott, indulatkitörésekkel zsarolt, mire hóbortos, árnyakkal hadakozó futóbolondnak nézték. Még olyan jóakarói is megrendültek benne, akik addig sajnálták, és próbálták megérteni állapotát. A végtelenségig lehetne sorolni, elemezni az egyetlen végzetes mentális expozícióból eredő, és minden irányban kiterjedő láncreakciókat, amelyek az ember testi és lelki erőit felmorzsolhatják. A fenti példa szinte kibogozhatatlan bonyodalmakká szövődött csődtömegének magjában mindössze néhány szokássá lett, mágikus erővel beidegződött gondolat sötét formulája izzott, s e formula hatott ragályhordozó baktériumoknál gyilkosabb kórokozóként. A példát persze szándékosan rajzoltuk fel ilyen éles vonásokkal és drasztikus színekkel, hogy tudatosítsuk lazára engedett, felelőtlen gondolkodásmódunk veszélyeit. Meg kell értenünk végre teljes súlyában, hogy m i n d e n testet öltött dolgunk nemzője a gondolat, nemzője betegségeinknek, kudarcainknak, balsorsunknak is.
Egészséges, konstruktív, harmonikus gondolatok egyensúlyt hoznak létre szervezetünkben éppúgy, mint körülményeinkben.

6. Gondolatok gyógyító ereje

A gondolatok mögött erjedő, a gondolatokat inspiráló terhelések, a szervezet és a pszichikum determinált alkata csak látszólag teszik kezdet és vég nélkül való circulus vitiosusszá a démoni impulzusok és az azokból kialakuló gondolatok egymásra hatását. Valójában addig tart ez a görcsös összefonódás, míg a kezdeményezést és az uralmat a démoni elemek birtokában hagyjuk. Míg eltűrjük, hogy a kétes gyökerű, szubjektív értékek és ítéletek gazként burjánozzanak agyunkban, minden rendszer és irányítás híján olyan irányba sodródjanak, ahová a mélység vonzása vezeti őket. Abban a pillanatban, amint kristályosan világos, valódi pszichikai és erkölcsi érdekeinket szolgáló gondolatokat helyezünk a destruktív formulák helyébe, oly módon, hogy azok kiszorítják a negatív hatásokat gyökeres változás áll be életünk minden tendenciájában. Akkor is, ha bénító hajlamokkal születtünk, feltéve, hogy szervezetünkből még épségben hagytunk valamit. Az oldó, gyógyító gondolatok megtalálása azért nehéz, mivel a személyiség démoni fertőzéstől kikezdett részei védekeznek a fénybe helyezés minden kísérlete ellen. A legintelligensebb embernél is szinte értelemzavar mutatkozik e pontokon. Úgy tűnik, a diagnózis bármilyen pontos meghatározása sem képes összekapcsolni az egyén tudatát a benne végbemenő folyamatok valódi természetével, márpedig az ellenszérumot e felismerésből neki magának kell kitermelnie.
Erről az állapotról bármelyik pszichoanalitikus orvos és a lélek minden gyógyítója érdekes tényeket közölhet. Nyilvánvaló persze, hogy e rövidzárlatot, éppúgy, mint az érzékeny tiltakozások, riadt elzárkózás, sértődött ellentámadás és önáltató fedő-történetek áradatát is a védekező ösztönélősdiek hozzák létre a gyógyszer hatástalanítására, amely létüket fenyegeti. Mindazonáltal addig is, míg gyarapodó ismereteink, segítőtársaink, végül az önanalízis támogatásával rátalálunk egyéniségünk minden betegséggócának sajátos szellemi ellenszérumára, vannak bizonyos általános törvények, amelyeket belső és külső magatartásunkban sem szabad többé figyelmen kívül hagynunk. A lélek egészségének olyan törvényei ezek, mint a test elemi higiéniai szabályai. E törvényeket négy pontban foglaljuk össze.
1. 1. A barátságtalan légkört árasztó embert taszító, láthatatlan őrvény zárja körül.
2. 2. A .panaszkodó ember a legjobb szándékot is kimeríti. A panaszkodás vámpirizál, tehát ösztönösen elzárkóznak tőle.
3. 3. A félelem és elkeseredés betegségeket okoz, és balsorsot idéz fel.
4. 4. A sérelmeit, fájdalmát, rossz állapotát maró szavakkal megfogalmazó, elégedetlen, türelmetlen ember folytonosan ismételt, szuggesztív dühkitöréseivel saját helyzetét teszi elviselhetetlenné, s előbb-utóbb végzetes bajokat zúdít magára. Ezért:

SOHA SENKIHEZ NE LEGYÜNK
BARÁTSÁGTALANOK MÉG GONDOLATBAN SEM!
NE PANASZKODJUNK!

NE ENGEDJÜK ÁT MAGUNKAT ELKESEREDÉSNEK ÉS FÉLELEMNEK! KERÜLJÜK A GONOSZ, MARÓ, ELÉGEDETLEN GONDOLATOKAT ÉS HANGOS DEFINÍCIÓKAT! A már rögződött vagy rögződni akaró, káros tendenciákat a következő módon lehet áthangolni: A depresszív impulzusoknak nem adunk gondolattestet abban a formában, ahogy mérgezett tartalmuk megkívánná, hanem antitoxinnal vegyítve engedjük felszínre őket. Nem fojtjuk el tehát. Veszélyes komplexumukat nem gyömöszöljük vissza a tudattalan zónákba, ahol tovább fertőzhetnének és erjedhetnének, hanem az értelem fényében kiengedjük belőlük a feszítő rossz gőzöket. Például: Valaki fél egy közelgő dátumtól, amikor nehéz körülmények között helyt kell állnia. Ez a dátum jelenthet vizsgát, egzisztenciát eldöntő bemutatkozást, bírósági tárgyalást, nyilvános szereplést stb. A negatív egyéniség ilyenkor átengedi magát őrlő gondolatainak. Számtalanszor végigéli a különféle buktatókat, izgalmas veszélylehetőségeket. Képzelete hóhérrá, fordulatos grand guignol szerzőjévé alakul át, és saját szerencsétlen fantomalakját a legelviselhetetlenebb megszégyenítések, kínos helyzetek középpontjába állítja. E procedúra alatt önbizalmát valósággal felmorzsolja. Mire elérkezik az idő, hogy jó képességei birtokában, a pillanatnak megfelelően, spontán cselekedjék, kapkodó, remegő, félszeg idegronccsá válik. Gondolatai cserbenhagyják. Emlékezete kihagy. Reflexei ellene fordulnak. Pirul, dadog, verejtékezik. Megnyilvánulásai ellenszenvesek, riasztóak, összefüggéstelenek. Egész lénye a kudarcot idézi.
A pozitív egyéniség alaposan átgondolja tennivalóit, mindazt, ami egy helyzetben rajta múlik, azután izolálja magát. Agyából kirekeszti a gyengítő, ismétlődő gondolatsorokat, mert elegendőnek tartja, ha a megfelelő pillanatban koncentrál arra, ami tennie kell. Addig nincs vele dolga. Annak latolgatása sem tartozik rá, hogy mi lesz, ha kudarcot vall. Ezt fel sem tételezi. A dolgok jó kimenetelében való derűs bizakodással tekint az események elé. Erre készül. Ha valami nem sikerül, következményeit ráér majd feldolgozni, amikor szembekerül vele. A befejezett tények erőt adnak elviselésükhöz. Sem hozzá nem tehet, sem el nem vehet egy jövőben lejátszódó, ismeretlen kimenetelű eseményhez azzal, ha képzeletben százszor egymás után előre végigéli, végigerőlködi, végigkínlódja a lehetőségek rögzíthetetlen variációit. Tudja hogy a vámpirizáló gondolatokat kirekesztő tilalom csak úgy lehet sikeres, ha érdeklődése ,fókuszába valami erős, színes, más irányú tartalmat állít. Figyelmét tehát elfordítja aggodalma tárgyáról. A gondolatkör megválasztása, amelybe valaki átkapcsolódik ilyenkor, minden esetben egyéni. Lényege, hogy az illetőre nézve sajátos vonzerővel bírjon. Hogy ez egy könyv, valakinek a lebilincselő társasága, passzionátus munka, nagy koncentrációt igénylő elfoglaltság vagy valami nívós szórakozás-e, azt mindig az érdeklődés iránya és a lehetőségek döntik el. Másik példa: Meggyőződésünk, hogy kedvetlen, barátságtalan belső atmoszféránk bizonyos külső jelenségek és viszonylatok következménye. Szerencsétlen körülmények és rosszindulatú emberek áldozatai vagyunk Igazságtalanul szenvedünk.
Szinte kárörvendő mazochizmussal figyeljük az események alakulását és az emberek határtalan önzését, részvétlenségét, kellemetlenkedéseit. Az ellenszenv hullámaiban fuldokolva követjük benső kommentárjainkkal a pestises fonalat, amely, mintha neonfénnyel világítanák meg, fokozatosan felizzik, s életünk minden motívumának vezérideájává lesz. Fluiduma színültig megtölti gondolataink medrét. Fogalmaink mérges, húsos mocsári flóraként foszforeszkálnak, átható bomlasztó emanációkat bocsátanak ki, s uralni kezdik egész szervezetünket, idegéletünket, hangulatainkat. Reflexeink táptalaja e rosszízű, gonosz benső légkör. Minden külső mozzanatra, felénk irányuló gesztusra gyanakvással, éles, bizalmatlan, elhárító vagy támadó mozdulattal felelünk, s ezzel megint csak negatív értelemben determináljuk a világgal való további viszonylatunkat. Most nézzük meg, mi a kivezető út ebből a már eléggé krónikus állapotból! Mindenekelőtt az, hogy megváltoztatjuk szemléletünk alapját. Nem a külső jelenségeket, hanem saját belső magatartásunkat ismerjük fel a bennünket ért sérelmek kiváltó okaként. Az élet rejtett, legmélyebb törvénye gyanánt állítjuk világképünk középpontjába a tételt, hogy a külső események mindig másodlagosak. Az ember szellemének és jellemének a történésekhez való viszonylata határozza meg jó vagy rossz sorsát. Ez az átcsoportosítás rögtön és döntő módon megváltoztatja a belül uralkodó erőállapotokat. Valóságos hegycsuszamlások, különös nivellációk mennek végbe, és óriási feszültségek szabadulnak fel. S mindez miért?
Mert szempontjaink megváltoztatásával szükségképpen meg kell, hogy változzanak bennünk az események kommentárjai is. Gondolataink medre másfajta tartalommal telítődik. S itt térünk vissza a tételhez, amely szerint negatív tendenciákat úgy lehetséges áthangolni, ha antitoxinnal vegyít ve engedjük felszínre őket. Ebben az újfajta szemléletben sem tagadhatjuk le a felénk lóduló történések megpróbáltatás-jel. legét. Az élet kétségtelenül nem szüntelen örömünnep, hanem csaknem minden ember számára küzdelem, bonyolult teljesítmény: teljes készültséget és koncentrációt igénylő MŰ. De e dinamikus folyamatban nem vonjuk ki magunkat a felelősség alól. Definícióink nem a vetületet, hanem a vetítőgócot tapogatják körül. S egyszerre képtelenségnek érezzük azt, hogy egy tükörkép fenyegető, obszcén mozdulatait szidalmazzuk, vagy árnyak rángatózásától ijedezzünk, amelyeket általunk láthatatlan, hátunk mögé helyezett fényforrás vetít a falra. Belső kommentárjaink ennek következtében valahogy így szövegeződnek meg: Az emberek irigyek, ez igaz. De én is irigy vagyok. Az irigység valami kiválónak, az én birtokomban lévőnél különbnek a megszerzésére irányul. Az ember belegörbül, kénsárgára izzik, epekeserűvé erjed a gyötrelemtől, ha másnak van valamije, amivel kitűnik, s ő árnyékba borul mellette. Mi lehet ez más a maga tiszta ősformájában, mint a legszebb, legnagyobb, legértékesebb energiák birtoklásának sóvárgása? Ha e maró, sűrű veszedelmes anyagot desztillálni kezdem, egyre ritkábbá, illanóbbá válik. Felszáll. Magasabb régiókban terjeszkedik. Dimenziókat fog át sóvárgó lendületében, végül teljesen kiemelkedik a súlyos, karmos, halállal terhes rétegekből.
Mert az irigységet is a szellem átfogó képessége határolja, s irányát az értéknek felismert tárgy szabja meg. S az értékítélet a desztillációban valóban óriási átalakuláson megy keresztül. Sorra elveti azokat az ideálokat, amelyek új, egyre táguló perspektívájában összezsugorodnak, elszürkülnek, üres, ideiglenes póteszközökként lepleződnek le. E ponton a tudatosító intellektus egyszerre furcsa misztérium váratlan fordulatait veszi tudomásul. Regisztrálnia kell, hogy amíg vaskos, rikító, külsőleges dolgok utáni irigység emésztette, a megkívánt jelenségek szimbólumait öltötte fel. Tüneteit leutánozta, s ő maga is rikító, külsőleges, vaskos ábraként kerül embertársai alacsonyrendű irigységének útjába. Irigysége ütközött az ő irigységükkel. Amint azonban ideáljai megváltoznak, s irigysége magasabb rendű célok felé desztillálódott ez az ütközés megszűnt. Kikerült a sűrűből, a sötét zsúfoltságból. A törtetők számára láthatatlanná vált, mert lefoszlott róla a stréberségnek az az idéző formulája, amely lénye alacsony rétegeiből az ő alacsonyrendűségüket provokálta. Megtalálta tehát az irigység ellenszérumát, anélkül hogy elfojtásokkal, önkínzással kellett volna erőszakot vennie önmagán és embertársain. A szérum formulája: az irigységet magasabb fekvésbe kell transzponálni örök értékű szellemi célok segítségével. Ezeket kevés ember irigyli. Még kevesebben utánozzák. De aki véghezviszi önmagán ezt az operációt, az sorsot cserél. S ha fizikai habitusa nem is, de a dolgok neve megváltozik benne. Amit irigységnek kezelt például, az a görcsös fájdalmak és lázak csillapultával egyszerre inspirációktól izzó erővé alakul át, amely fejlődésének szárnyakat növeszt.
Az emberek részvétlenségének, önzésének, gyanakvásának, kellemetlenkedéseinek ugyanígy egytől egyig megvan a toxinja és antitoxinja bennünk. Gyógyszere mindegyik alacsonyrendű kóros potenciának a felismerése, hogy az általuk okozott konfliktusokból nekünk kell kivonnunk magunkat - f e l f e l é. Csak mi szüntethetjük meg a provokációt, az alantas tendenciák gondolaterőkkel, indulatemanációkkal, gesztusokkal és szavakkal való kihívását. Nekünk kell más, konstruktív gondolatokat helyeznünk a vetítőközpontba, saját agyunkba. S akkor is ki kell tartanunk mellettük, ha a szétárasztott, rossz töltésű erők még sokáig rezgetik, kavarják körülöttünk a levegőt. Az öncsiklandozó, öndühítő, önbetegítő vagy kétségbeesésbe hajszoló szuggesztió romboló hatása mindenki előtt ismeretes. Még egy kellemetlen éjszakai fogsajgást is kisebbfajta kataklizmává lehet forralni önmagunk és környezetünk számára, ha ilyenfajta korbácsoló szövegeket engedünk agyunkba: "Nem bírom! Megőrülök! Azonnal meg kell szűnnie, különben kiugrom a bőrömből! Jaj! Jaaj! Jaaaj nekem! Nem bírom, nem bírom, nem bírom tovább!" E belső magatartás következő etapja az egyre hangosabb nyöszörgés, ziháló sírás, szivvágta, légszomj, sikoltozás, az egész ház összeszalajtása. Antitoxinos formulája ugyanennek: "Sajnos, fáj a fogam! Nincs semmi csillapítószerem. Nem szívesen zavarnék meg alvó embereket. Ha objektíven ráfigyelek, meg kell állapítanom, hogy inkább csak sajgást érzek, ami kellemetlen, de semmi esetre sem kibírhatatlan. Ha ébren fekszem itt, és tétlen vagyok, gondolataim folytonosan a gyulladt részt tapogatják. EI kell terelnem őket onnan... aktívan."
S az elterelés módját illetően a szenvedőnek többféle egyéni választás áll rendelkezésére. Az egyik az, hogy felgyújtja a villanyt, és valami izgalmas könyv olvasásába kezd. A másik ennél sokkal értékesebb és eredményesebb. Titokzatos, erős frekvenciát kapcsol gondolatáramkörébe: az ember szenvedni vágyó áldozatkészségét, heroizmust, amely egzaltál, s a fájdalom által a fájdalom fölé emel. Ehhez nyugodtan fekve maradhat tovább a sötétben, mialatt agya messze vezető gondolatsor forrásává lesz: "Velem együtt virraszt most sok százezer beteg, lázas, sebesült, sőt szadista módon megkínzott ember, s csillapítók nélkül rettentő kínokat szenved. Szomjazik. Görcsökben fetreng. Sebek üszkösödnek rajta. Ezt a kis fogfájást felajánlom valamelyik szenvedő fájdalmainak enyhítésére. Egy kis részt önként átveszek a gyötrelmeiből. Boldoggá tesz, hogy megoszthatom a terhét." Az utóbbi magatartás persze csak olyan egyéniségnél eredményes, akinek ideáljai már a legmagasabb rendű ethosz területén világítanak. A módszer lényege, hogy erős érzéseket és zsarnoki gondolatokat még erősebb hatásokkal semlegesítsünk! Egyenlő erejű kívánság vagy Passzív óhaj, hogy közérzetünk megjavuljon, magában nem hoz eredményt. Kellemetlen komplexumok áthangolásának művelete abban áll hogy az érzeteket frekvenciaemeléssel csúsztatjuk át egy magasabb síkra. Olyan esetben persze, ahol a depresszió oka évtizedes autoszuggesztió és helytelen életmód, csak fokozatosan lehet javulást elérni. Senki se várhatja azt, hogy húszharminc év alatt beidegzett rossz szokásaitól két nap alatt megszabadulhat.
A helytelen irányba vezető medrek feltöltése sok önmegtagadással jár, s míg a gondolatáramok új, egészségesebb medreket vájnak maguknak, az is időbe telik. Mindenesetre ez a gondolatokon keresztül véghezvitt mágikus tendenciacsere éppen krónikus állapotoknál produkál meglepő változásokat. Fontos, hogy a fellépő kedvetlenségi érzetekkel erős elleningereket állítsunk szembe, valahányszor fellépnek. Nem szabad megengednünk, hogy akár egyetlenegyszer is reménytelen kesergés legyen úrrá rajtunk. Végcélunk az, hogy gondolkodásunk villamos kapcsolótáblává váljék, melynek fogantyúit akaratunk irányítja. Gondolataink determinálják körülményeinket Az ember szellemi tevékenysége, fizikumának működése és sorsa között szoros kapcsolat áll fenn. Az idea ebben az összefüggésben a nemző szerepét tölti be és automatikus vonzás útján szabályozza a körülményeket. Aki sorsán, depresszióin, démoni kötésein úrrá akar lenni, annak úrrá kell lennie gondolatain. Szelleme egész mechanikáját meg kell változtatnia, végérvényesen száműzve onnan a félelmet és csüggedést. A konstruktív, pozitív ember tudja, hogy útja különféle küzdelmeken, akadályokon át az önmegváltás célja felé vezet. Kitartás és akarat segítik előre, de megismerése és intuíciója irányítja. Vigyázzunk ezért a szavakra, amelyek agyunkban elhangzanak! Gondolkodni annyi, mint mágiát gyakorolni!

7. Hogyan érhetjük el hogy környezetünk hozzánk alkalmazkodjék?

A világ kölcsönviszonylatokon épül. Aki kapni akar, annak először adnia kell. Ezt az igazságot Lao Ce így fejezte ki a császárhoz írott levelében: "Ahol az ember aratni akar, ott először vetni kell, és ahol az ember aratott, ott ismét vetni." Ugyanez az elv érvényesül minden emberi vonatkozásban. Aki barátokat kíván szerezni, annak először jó baráttá kell lennie. Aki azt óhajtja, hogy szeressék, annak szeretnie kell. Aki szívességeket, áldozatokat, segítséget, jóakaratot vár el, az először önmagában termelje ki e cselekvő erényeket. Aki bizalmat szeretne kelteni, az tanuljon meg bizalmat adni még ott is, ahol a karakternek, akit bizalmával megajándékoz, éppen a megbízhatatlanság a jellembetegsége s buktatója. Sokszor éppen ez a bizalom az a kinyújtott kéz, amely az önleértékelés és jellemgyöngeség ingoványában fuldoklót szilárd talajra segíti, új önbizalomhoz juttatja. Itt persze nem arról van szó, hogy hiszékenyek legyünk, és a tényeket elködösítsük önmagunk előtt, hanem a bizalom és becsülés gyógyfluidumának felkínálásáról ott, ahol valaki éppen ennek hiányában szenved. Ezek után nyilvánvaló, hogy környezetünk csak úgy fog hozzánk alkalmazkodni, ha először mi alkalmazkodunk hozzá. Az alkalmazkodó embert kedvelik. Akit kedvelnek, annak kedvezni igyekeznek. Tapintata, figyelmessége, részvevő érdeklődése ugyanezen erények megsokszorozott visszhangját idézi. Ellenséggel szemben mindenki zárkózik, védekezik.
Előzékeny, megértő barát előtt az emberek fokról fokra feladják barikádjaikat, és bebocsátják legbensőbb ügyeikbe. Bizonyos, gyengébb területein még a leghatározottabb egyéniség is vágyakozik rá, hogy terheit megossza, tanácsot, lendítőerőt kapjon a nála erősebbtől vagy elfogulatlanabbtól. A kölcsönös alkalmazkodásnak és egymás támogatásának ebben a finom cirkulációjában senki sem engedelmeskedik parancsnak, és nem is parancsol, mégis önmagától létrejön egy olyan összműködés, amelyben környezetünk, cserébe a mi szívességünkért, alkalmazkodik hozzánk azon a területen, ahol kívánjuk tőle. Mégpedig önként és örömmel. E tétel igazságát éppen a legtöbbször tapasztalt ilyen értelmű negatív magatartás következményei igazolják. Ha egy üzletben vásárló ember türelmetlenkedik, veszekszik, követelőzik, sőt fenyegetőzik, a kiszolgáló személyzet ösztönösen és tudatosan is mindent elkövet, hogy megtorolja rajta az inzultust. Rosszabb kiszolgálásban részesül, silányabb árut kap, szándékosan késlekednek vele. Végeredményben sokkal nagyobb károsodás és időveszteség éri, mintha csendesen a sorára várt volna. Ugyanitt a türelmes, barátságos, előzékeny ember minden kedvezést megkap, és szövetségesként bánnak vele akkor, ha megértésének valami apró jellel, mosollyal vagy gesztussal kifejezést tud adni. Az alkalmazkodás művészete persze feltétlenül karakterismereten alapul.
Zárkózott, tüskés, keserű, sérült önérzetű és bizalmatlan emberre nem lehet túlzott nyájassággal, agresszív szívességekkel és gondolkodással rárohanni, mert még hevesebb görcsbe rándul tőle, és reflexei ugyancsak nyers formában nyilatkoznak meg. De mindenkinek megvan a formulája gyengéje, amelynek érintésére kinyílik. E pont megtalálásához szükséges a karakterológiai tudás és intuíció. A kérdés megszövegezése - hogyan érjük el, hogy környezetünk hozzánk alkalmazkodjék? - az önérdek érvényesítését sejtetné különféle ügyeskedések segítségével. Mivel nem akarjuk, hogy szándékainkra ilyenfajta árnyék essék, szükségesnek látjuk, hogy céljainkat ezúttal is pontosan meghatározzuk. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy módszereink, főleg szándékaink e téren úgy viszonylanak a különféle, anyagi érvényesülést szolgáló módszerekhez, mint a táplálkozásra alkalmas, hasznos növény mérges tartalmú változatához, melyhez külsőleg hasonlít ugyan, de lényegében ellentétes vele. E lényeges különbséget elsősorban maga a cél, a módszer mögött feszülő ideálok jelentik. Ismeretes előttünk, hogy a mágia, amely erőt jelent, iránya szerint fehér vagy fekete: anyagsűrítő vagy szublimáló hatalom. A mi irányunk az oldás, szabadulás felé mutat. A mindennapi élet mágiájának segítségével rá akarjuk vezetni az olvasót a legalkalmasabb módokra, amelyek helytelen szokásaik, rosszul beidegzett szellemi magatartásuk kötéséből kioldhatják őket, gyorsabb fejlődésük érdekében.
Az egyre inkább kibontakozó, pozitív képességei és jellemereje birtokába visszahelyeződő karakter természetszerűleg külső, anyagi életében is sikeresebb, mint a gátlásoktól, depresszióktól leigázott. De e siker szellemi törekvéseinek csak kísérő vagy kísértő tünete, s aszerint, hogy hogyan reagál rá, állja meg a helyét, vagy bukik el az ideáljai megvalósításáért vívott szüntelen harcban. A siker magában véve mindig vámpirizál, elhitet, s erőinket káprázabefektetések felé tereli, amelyre az idő sohasem ad tartós fedezetet. Amire mi törekszünk, az a benső tartós fedezet. Amire mi törekszünk, az a benső átlényegülés. E célhoz képest a siker mindenkori rongy. Egyedüli viszonylatunk hozzá csak az adeptus meghatározása lehet: "Nem baj, ha a világtól elfogadod, amit adni akar neked, de veszélyes, ha önmagadat odaadod érte maradéktalanul a világnak." A "sikerben és kudarcban egyforma" kiegyensúlyozottság az egyetlen függetlenség. Minden más szélsőséges, görcsös törekvés és érdekeltség: függés, leigázottság. Mikor környezetünk hozzánk való alkalmazkodását kívánjuk elérni, tulajdonképpen misztériumjátékot folytatunk, amely a maga valóságos, egyúttal azonban szimbolikus-mágikus cselekménysorával a résztvevőket velünk együtt inspirálja, átvilágítja, meggyőzi. Mert akihez alkalmazkodnak, arra figyelnek, abban bíznak, attól elfogadnak, és példáját követik. A fénysugárzó, vezető egyéniség mindig mágus: szüntelenül ideacsírákat ültet el, termékenyít, szuggesztív magatartásával gyengébb, vezetésre sóvárgó, önállótlan karakterek sorsát determinálja. Köt és old.
Ilyenfajta mágikus magatartásból nő ki a valódi tekintély, amelyre oly elkeseredett és reménytelen eszközökkel törekszenek titkos csökkentértékűségi érzettől gyötört emberek. A környezetét őszinte áldozatkészséggel szolgáló, minden gyöngeségbe beleérző és alkalmazkodó egyéniség, anélkül, hogy törekedne rá, tekintéllyé válik. Mértékké lesz. Szavai alakító, döntő hatásúak, tehát mágikusak. Éppen ezért felelőssége is növekszik. A vélemény, amelyet kiformál, a karakterkép, amelyet megrajzol, ítéletté, szuggesztióvá válik, amelyet enervált egyéniségek vakon teljesítenek. A karakterológus, aki egyúttal nem a lélek messianizmustól érintett orvosa, mindig sarlatán és feketemágus akkor is, ha nem tud róla. Mert a jellemanalízis csak úgy lehet magasabb törvények szerint legális és konstruktív ha a diagnózissal együttgyógyító, csillapító, halhatatlan reményeket vitalizáló panaceával együtt adagolják Egy rideg, nyers, lesújtó jellemkép érzéstelenítés nélküli amputáció, amely után a beteg esetleg elvérzik. Vigyázzunk ezért a karakterológiával, mikor gazdagodó megismerésünk ránk idézi a tanácskérők tömegét. Még a nyilvánvalóan kirívó, rossz, kellemetlen dolgokat se közöljük olyan formában, hogy az sokkot, rövidzárlatot vagy helytelen rögződést okozzon. Bármennyire bátorítanak rá az emberek önmagukkal és környezetükkel, hozzátartozóikkal kapcsolatban, nem beszélhetünk nyersen, mint ahogy egy feltárt sebbe sem nyúlhatunk durva kézzel. Hazudni persze nem szabad és nem is szükséges. Gyöngéd szövegezésben s főleg antitoxin kíséretében a legkényesebb dolgokat is elviselhetően lehet kifejezni.
Környezetünk hozzánk való alkalmazkodása tehát hatalmas stimulusa fejlődésünknek, mert olyanfajta külső és belső tevékenységre, magatartásra késztet bennünket, amely másoknak példamutató, a magunk számára pedig önnevelő hatású. Ezért jó, ha törekszünk rá.

8. Az akaraterő helyes használata

Az akaratot sokan összetévesztik a makacssággal és erőszakossággal, a kitartást pedig a csökönyösséggel. Ezek a tünetek inkább az akaraterő pangását, görcsös megbetegedését és potenciazavarait jelentik. Mert az egészséges akaratáram végtelenül elasztikus, s az mutatja uralt erejét, ha nemcsak kitartással, hanem adott esetben engedékenységgel közelíti meg célját. Az akarat természetesen a szellem által determinált energia: az idea megvalósítási eszköze. Ha az akarat mögött álló eszme zavaros, démoni, akkor állnak be a kóros tünetek. Az akarat valamely célra irányított erőkifejtést jelent. A mód, amellyel akaratunkat keresztülvisszük, nem tartozik az akarás folyamatához - az már a kormányos, a felismerő és irányító értelem dolga. A fejjel falnak rohanó dühöngő akaratosság mögött nyilvánvalóan nem józanság, hanem felelőtlen indulat feszül. Ez a magatartás legtöbbször semmit sem valósít meg szándékából, míg a látszólag engedékeny, elasztikus akarat önmaga fékezésén át eléri azt, ami felé törekszik. Türelem, kitartás, szilárd várakozásra, kivárásra való képesség erős, egészséges akarat jele. Legtöbb nagyszabású elgondolást csak a kitartó, türelmes munka tesz megvalósíthatóvá.
A fecsegve, hetvenkedve, indulatosan nekirugaszkodó karakter már indulásnál elfecsérli az erőt, amelynek egész útját a célig kellene fedeznie. A hallgatás erőt akkumulál. Ezért, ha a körülmények azt kívánják, hallgassunk és várjunk. A hallgatásba feszült akarat, amely mögött tudás és félelem nélküli merészség várakozik, megérleli számunkra az időt. Ha valamely törekvésünkben létre tudjuk hozni magunkban ezt az attitűdöt, csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy e türelmes, uralt, szívós belső izzás vonzani kezdi kívánságunk tárgyát s anélkül hogy látható gesztusokat tennénk feléje, a cél közeledik felénk.

9. Érzésvilágunk szabályozása

Amint az előző fejezetekből kiviláglik, de egyéni tapasztalataink is bizonyítják: e kérdés sorsunk kulcsproblémáját érinti. Minél közelebbről vesszük szemügyre, annál inkább úgy tűnik azonban, hogy érzésvilágunk igen kevéssé, sőt csaknem egyáltalában nem irányítható, mert tudatos szándékainkra és érdekeinkre rá sem hederítve reflexszerű, ösztönös és elementáris külön életet folytat bennünk. Az érzéseinek és hangulatainak teljesen kiszolgáltatott ember ezért tehetetlen elszörnyedéssel figyel önmagába, s a hangos belső propagandától elhitetve megadja magát a diktatúrának. Pedig e fejlődésünkre döntő kérdésnek ilyen felületes elintézése több mint veszedelmes: értelmetlen és hiábavaló. Mert az ember érzésvilága nemcsak szabályozható valami, hanem feltétlenül szabályozandó is.
Előbb-utóbb mindenki kénytelen rá, mert felismeri, hogy a vég nélküli bonyodalmakból, amelyekbe homályos külső és belső impulzusok sodorják, nincs más kiútja. Vagy visszaszerzi az uralmat hangulatélete fölött, vagy saját belvilágának detronizált, üldözött uralkodójaként a legtriviálisabb, legrombolóbb ösztöncsőcselék karmai között kínlódja át életét. Ezek az ösztönzések megkötözik, éheztetik, égetik, szennyben vonszolják, lerészegítik, megfertőzik. Hitvány, mocskos kielégülés vagy dicséret négykézláb táncoltatják koncokért, mint egy állatot. E részeg káoszban és bomlásban pedig elsikkad az egyén legfőbb célja, a magasabb rendű fejlődés. A folyamat látszólag enyhe engedményekkel, kis gyöngeségekkel, kényelmes megalkuvásokkal kezdődik. Azzal, hogy az ember kritika, különállás, lénye eszmei izolálása nélkül eltűri, hogy anyagi körülmények és hatások erőt vegyenek rajta. Magához engedi a legalantasabb impulzusokat. Belevész a mindennapi élet elvakító részleteibe, anélkül hogy a múló pillanatnak az egészhez való viszonyát állandó fénybe helyezné önmaga előtt. Együtt sodródik indulatokkal. Szabad utat nyit sablonos, mérgező reflexeknek. Konfekciógondolatokat gondol el. Pániknak, elégedetlenségnek ad gondolattestet, s e gondolatokból belső parancs, kényszerítő atmoszféra, fertőzött érzelemhumusz válik, amelyben falánk, zsarnoki ösztönélősdiek tömege kél nyüzsgő életre, s pusztító lelki rákbetegséggé burjánzik el. Aki érzelemvilágát irányítani akarja, annak elsősorban függetlenítenie kell magát környezete hangulatváltozásaitól.
Arról persze, ami körülöttünk történik, tudomást kell vennünk, de megismerésünk szűrőszerkezetén át, a fertőző elemeket közömbösítve. S ez a fenntartás, ez az érzelmi kontroll még a legszebb emberi érzéshatásokkal kapcsolatban is fennáll. A részvét egyike a legtiszteletreméltóbb tulajdonságoknak, mivel a sokat átélt, sokat tapasztalt szellem fémjele. Mégsem helyes, ha hozzátartozóink bánatába mi magunk is belebetegszünk, mivel így saját bajunkkal az övékét is tetézzük, s képtelenné válunk arra, hogy segítsünk rajtuk. A cél mindig az, hogy magunkon és másokon is segíteni tudjunk. Az operálandó páciens igazán rosszul járna az olyan sebészprofesszorral, aki a műtőasztal fölött rázokogna egy fájdalmas daganatra, ahelyett, hogy eltávolítaná. Világunkban, amelyben az események túlnyomó része kedvezőtlen, szükségünk van minden csepp idegerőre. Ne keseregjünk tehát változtathatatlan dolgok fölött, hanem keressük meg az ember felemelkedését szolgáló rejtett értelmüket. Mert egészen biztosan van ilyen konstruktív értelmük, amelynek formulája feloldja, megenyhíti maró érzéseinket, sőt stimulusként hat, hiszen a jelenségek értelmét felismerni mindig magasztos, reménykeltő hatású. Teljesen elhibázott dolog volna persze a lelki természetű bántalmak, sebek, ingerek erejét és intenzitását lebecsülni. Tapasztalati tény, hogy pszichikai fájdalmak sokszorosan felülmúlják a testi fájdalmakat, amelyeket legalább csillapítani lehet különféle szerekkel, anélkül, hogy eszméletünket elveszítenénk. A lelki gyötrelmek azonban csak az öntudattal együtt oldhatók ki időlegesen.
De nem is arról van szó itt, hogy valamely elburjánzott pszichikai kórságot vagy indulatot puszta ráolvasással a leghevesebb krízispontján pillanatok alatt megszüntessünk. Hanem arra akarjuk barátaink figyelmét ráirányítani, hogy kivétel nélkül minden jelenségnek van fogantatási pillanata. És minden későbbi fejlemény ettől a fogantatástól függ, ennek a töltésében rejlik. Vigyázzunk tehát miféle reményeket, becsvágyakat, alap és bölcsesség nélkül való várakozásokat, feltételeket exponálunk. MERT EZEK MEGVALÓSULÁSA VÁLIK KÉSŐBB SZÉGYENÜNKRE, KESERŰSÉGÜNKRE ÉS CSALÓDÁSUNKRA. Tudnunk kell, hogy sorsunk mérgezett gyümölcsei mind azokból a magvakból növekszenek ki, amelyeket magunk vetettünk. Történetünk cselekményének párkái, tudattalan és tudatos nemzői, törvénytelen szülői mi magunk vagyunk. E sorsot megragadni, megváltoztatni, irányítani csak a nemzés pillanatában lehet. Mikor a sötétnemzés valamely irreális kapcsolatba való belesodródás, vak függés megteremtése emberrel vagy helyzettel s az önuralom gátjainak lerombolása - egy ízben megtörténik, a gonosz mag megfogant, életre kelt, és befutja a maga pályáját, mint az elhajított bumeráng. Érzéseinket mindenekelőtt kezeljük éppolyan respektussal, mint a különféle mérgeket és ellenmérgeket, amelyeket szintén nem engednénk gondosan mérlegelt adagolás és ellenőrzés nélkül a szervezetünkbe.
Épeszű embernek sohasem jutna eszébe, hogy vitriolt igyék, ugyanakkor lelkét esetleg színültig tölti maró gyűlölettel; elsárgul, megmerevedik, görcsbe rándul tőle, és nem gondol arra, hogy a legpusztítóbb önmérgezést viszi véghez, amely végül éppúgy összeroncsolja idegeit, gyomrát, máját, epéjét, veséjét, mintha fizikailag vett volna be valamilyen roncsoló gyógyszert. Minden méregnek van azonban egy ellenmérge, így a gonosz, betegítő, sötét érzéseknek is: az ellentétük vagy semleges kiegyenlítőjük. A bánattól, búskomor, magába zuhant őrlődéstől kimerült ember gyógyszere a derű. A gyűlölet megszállottjáról a szeretet varázsa űzi el a rontást. A sírást nevetéssel vagy semleges figyelemeltereléssel lehet áthangolni. Személyes sérelmeket kitűnően orvosol a személytelen mérték felállítása: magasabb ideálok lelkesítő, oldó fényessége, amelyben saját pillanatnyi lényünk teljesen összezsugorodik, s jelentőségében meg növekszik bennünk, ami örök és sebezhetetlen. A félelem antitoxinja a halálprobléma alapos végigkutatása, a rémítő halálfej mögött láthatóvá tett halhatatlanság. A féltékenység, birtoklás, szorongásos rögzítettség ellenszere a tudatosító analízis, a helyesen és könyörtelen őszinteséggel végrehajtott pszichikai operáció, amely megvilágítja ragaszkodásunk valódi természetét. Ne tévedjünk persze. Akik hosszú évek önmarcangolásával már nehezen gyógyuló, mély sebeket ejtettek magukon, azoknál időbe telik, míg a fekélyek megtisztulnak és begyógyulnak. Mert a tökéletes terápia, ahogy az előbb mondottuk, nem az akut, elhanyagolt kórok gyógyítása, hanem a megelőzés. A megelőzéshez pedig tudás kell, amely már csírájában felismeri a későbbi fejleményeket.
Ha valaki szisztematikus mérgeződés következtében súlyosan megbetegedett, s a baj felismerésének első pillanatától kezdve elvonják tőle a mérget, tombolva követeli. Az elvonókúra a méreg természete szerint legyen fokozatos, különösen akkor, ha a szervezetet teljesen átitatta már, s a szenvedéllyé lett élvezet az óriási belső hiány és gyöngeség egyetlen támasztéka. Az ilyenfajta megtámaszkodás persze olyan, mintha a tengerben fuldokló ember egy cápa hátára menekülne. Mindenesetre a kábítószerek, mérgek hatásának felszámolásához teljesen hasonlón kell eljárnunk nekünk is azokkal a romboló indulatokkal, veszedelmes érzésekkel, amelyek lelki egészségünket aláásták. Az elvonókúra annyiból áll, hogy a megszokott benső magatartás uralmát korlátozzuk. A káoszból lassan új világ születik; jobb, egészségesebb, mert szellemünk új és jobb törvényeket honosított meg benne. Ha szívósan, türelmesen és mágikus akarattal véghezvisszük ezeket a tételeket, és átküzdjük magunkat egy elbátortalanító kétellyel, gúnnyal, csüggedéssel fertőzött pszichikai intervallumon, amely minden mágikus munka törvényszerű etapja - akkor megéljük azokat a csodákat, amelyekben hitetlenül hittünk és sohase szűntünk meg reménykedni.

10. Hogyan teremtsünk magunk körül rokonszenves légkört?

A környezettel való szívélyes, megértő, áldozatkész magatartással. Ez persze csak akkor mágikus hatású, ha őszinte.
Ha nemcsak hidegen számító elméleti tétel, hanem megismerésünk, meggyőződésünk által fakasztott életforrás, amely lelkesít és szüntelenül új erőkkel tölt fel bennünket. Ez a forrás minden egyes individuum lényegében ott rejtőzik, de csak egészet; merész, nagyvonalú operációk, végiggondolt gondolatok szabadíthatják ki zárlatából. A különféle gőgös feltételek, kedvetlen elhúzódás, jogosnak vélt sérelmek szofizmái, fanyar szentenciák, hogy "az embereken nem lehet segíteni, az emberek nem érdemlik meg, az emberek hálátlan, ostoba, eredendően gonosz szörnyszülöttek" - alaposan eltorlaszolják ezt a vénát, noha tartalmuk relatív igaznak tűnik...