James Redfield


SHAMBHALA TITKA

Részlet
A Tizenegyedik Felismerés
nyomában

Magyar Könyvklub, Budapest, 2001
Felelős kiadó Révai Gábor, a Magyar Könyvklub igazgatója
Irodalmi vezető Ambrus Éva
Műszaki vezető Szilassy János
A borítót terveztc Császár András
Műszaki szerkesztő Császár András
Szedte a Jávor cs Tsi Bi.
Nyomta az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Megjelent 13,05 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 547 241 2

TARTALOM
Köszönetnyilvánítás…………………….7
A szerző előszava……………………….9
1 fejezet - A. szándékmezők……………….13
2. fejezet - Shambhala szólít………………..37
3. fejezet -Az energia gyarapítása………….61
4.fejezet - Tudatos figyelem………………..81
5.fejezet -A tudatosság ragályos……………105
6.fejezet -Az átjáró………………………….123
7.fejezet- Ismerkedés Shainbhalával………..139
8.fejezet- Az életfolyamat…………………...159
9.fejezet- A gonosz energiája……………….177
10.fejezet - Elismerni a fényt……………….197
11.fejezet- Shambhala titka………………….213

Ajánlom Megan és Kelly számára:
az ő nemzedéküknek már tudatosan kell fejlődnie.

Köszönetnyilvánítás
A spirituális tudatosság kibontakozásában sokan játszanak főszerepet.
Külön köszönet illeti meg Larry Dosseyt. aki úttörőként tevékenykedett az
ima és a szándék valóságformáló hatását illető tudományos kutatások
népszerűsítésében. Ugyanígy köszönetre méltó Marilyn Schlitz, aki az
Institute of Noetic Sciences megbízásából fáradhatatlanul végzi az emberi
akaratra vonatkozó kutatásait. A táplálkozás témakörében elismerést
érdemel Theodore A. Baroody és Robert Young a savasság-lúgosság
kutatásáért,
Személyes köszönettel tartozom Albert Gauldennek. John Winthrop
Austinnak, John Diamondnak és Claire Zionnak, akik sok segítséget
nyújtottak ehhez a munkámhoz. Legelsősorban pedig Salle Merrill
Redfieldnek mondok köszönetet, akinek intuíciója és erős hite állandó emlékeztető
az élei rejtelmességére.


A szerző előszava
A mennyei prófécia és A Tizedik Felismerés című könyvem
megírásakor szilárd meggyőződésem volt, hogy az emberi kultúra
az életet és a spiritualitást illető felismerések sorozata állal
fejlődik, valamint hogy ezek megfogalmazhatók, dokumentálhatók.
Mindaz, ami azóta történt, csak megerősítette
ezt a meggyőződésemet.
Tökéletesen tudatára ébredünk az élet színfalai mögött munkáló,
magasabb spirituális erőknek, magunk mögött hagyjuk a
materialista világszemléletei, amely egyenlőségjelet tesz az élet
és a fennmaradás közé, amely a hitet a vasárnapi
templomlátogalással azonosítja, amely játékszerek és
szórakozás által igyekszik elterelni a figyelmei az élet
borzongató nagyszerűségéről.
Nem erre van szükségünk, hanem csodás és titokzatos véletlenekkel
teli életre, váratlan intuíciókra, amelyek kijelölik
személyes utunkat a létezésben - mintha valamiféle előre
meghatározott végzet akarna érvényrejutni. Az ilyen élet olyan,
mint egy önmagunkról szóló kalandregény, amelyben a nyomok
egyik felismeréstói vezetnek a másikig.
Felfedezzük, hogy a bennünk lakó Isten megtapasztalása vár
reánk, és ha megtaláljuk ezt a kapcsolatot, életünk még több.
még világosabb intuícióval gazdagodik. Látomások alakjában
megmutatkozik előttünk a sorsunk, a küldetésünk, amelyet
megvalósíthatunk, ha felszámoljuk zavaró szokásainkat, ha a
többi embert egy bizonyosfajta etika szerint kezeljük, és ha
híven követjük szívünk sugallatait.
A Tizedik felismeréssel ez a távlat még szélesebbre tágul,
felöleli a történelem és a kultúra teljes egészét. Bizonyos szinten
valamennyien tudatában vagyunk annak, hogy

egy másik, mennyei dimenzióból érkeztünk ide a földi világba,
hogy mindnyájan ugyanannak a célnak elérésében
segédkezzünk: hogy lassanként, nemzedékről nemzedékre
teljesen spirituális kultúrát teremtsünk ezen a bolygón.
És miközben kezdjük felfogni ezt a lelkesítő, energiát adó
felismerést, már érkezik a következő, a Tizenegyedik.
Gondolataink, hiteink hozzájárulnak álmaink megvalósulásához.
Voltaképpen, azt hiszem, mostanában kezdjük végre megérteni,
hogy szándékaink, imáink, még eltitkolt nézeteink és
féltevéseink is hatást gyakorolnak életünk sikerességére, sót
mások életének sikerére is.
Saját tapasztalataim és a körülöttünk végbemenő folyamatok
alapján írtam ezt a könyvet, a tudatosság következő
lépcsőfokának illusztrációjaként. Hitem szerint már ez a
felismerés is kibontakozóban van, ott gomolyog a sok ezer, késő
éjszakába nyúló spirituális beszélgetésben, ott rejlik a korunkra
még mindig jellemző gyűlölet, és félelem vékony felszíni rétege
alatt. A mi felelősségünk, mini eddig, most is az, hogy életünket
ehhez igazítsuk, azután pedig embertársaink iránt megnyílva
továbbadjuk a tudást.
James Redfield 1999 nyarán


Akkor Nabukodonozor király megijedt
és sietve felkele, szóla és monda az ő tanácsosainak;
Nem három férfiút veténk-é
a tűz közepébe megkötözve?...
Imé, négy férfiút látok szabadon, járni
a tűz közepében, és semmi sérelem
sincs bennök, és a negyediknek ábrázata
olyan, mint -valami istenek-fiáé...
Áldott ezeknek Istene, a Sidrák, Misák
és Abednégó Istene, a ki küldötte az ő
angyalát és kiszabadította az ő szolgáit, a
kik őbenne bíztak.
{Dániel könyve)

1 A SZÁNDÉKMEZŐK
Megszólalt a telefon, de éppen csak rápillantottam. Semmi
szükségem sem volt arra, hogy valami elterelje figyelmemet.
Megpróbáltam a csörgést kizárni tudatomból, az ablakon át a fákat és
a vadvirágokat néztem, remélve, hogy elmerülhetek a házam körüli
erdő őszi színpompájában.
A telefon újra megszólalt, és lelki szemeim előtt elmosódott. de
nyugtalanító kép jelent meg valakiről, akinek fontos az, hogy
beszéljen velem. Gyorsan a kagylóért nyúltam és fölvettem.
- Halló!
-Itt Bill - mondta egy ismerős hang. Bill agronónius volt. aki segíteni
szokott a kertészkedésben. Pár száz méterrel alattam lakott a
hegyoldalban.
Figyelj, Bill, visszahívhatlak később? - kérdeztem. -Határidőm van.
Ugye még nem ismered a lányomat, Natalie-t?
- Tessék?
Csend.
-Bill!
-Figyelj - szólalt meg végre -, a lányom beszélni akar veled. Azt
hiszem, fontos lehet. Nem tudom, honnan, de ismeri a munkáidat.
Azt mondja, információja van egy helyről, ami érdekelni fog.
Valahol Tibet északi részén vagy hol. Azt mondja, az ottani emberek
fontos tudást birtokolnak.
- Hány éves a lányod? - kérdeztem.
Bili kuncogott a vonal túlsó végén. - Még csak tizennégy, de az
utóbbi időben nagyon érdekes dolgokat mond. Azt mondja, ma
délután szeretne veled beszélni, mielőtt elmegy focizni. Lehetséges
ez?

Le akartam rázni, de a korábbi kép újra megjelent tudatomban, és
ezúttal tisztábban rajzolódott ki. Láttam, hogy a Bill háza fölött
eredő, bővizű forrás mellett beszélgetek egy fiatal lánnyal.
-Hát jó - mondtam. - Délután kettőkor megfelel?
-Tökéletes-felelte Bill.
Miközben lesétáltam hozzájuk, egy újonnan épült házra figyeltem fel
az északi gerincen. Ezzel együtt már nincs sok híja a negyvennek,
gondoltam. És mind az utóbbi két évben. Tudtam, hogy egyre
szélesebb körben terjed a völgy szépségének híre, de igazán nem
aggódtam amiatt, hogy túlzsúfolttá válik a környék, vagy hogy az
emberek tönkreteszik a csodálatos tájat. Egy védett erdő
tőszomszédságában laktunk, a legközelebbi várostól huszonöt
kilométerre, ami a legtöbb ember számára már túlságosan nagy távolság.
L.gy tudtam: a család, amely az egész környéket birtokolta, és a
peremén időnként eladott egy-egy házhelyet, következetesen
ragaszkodik ahhoz, hogy megóvja a hely békéjét. Minden házat
alacsonyra kellett építeni, hogy belesimuljon a hegygerinc fenyők és
tupelófák által kirajzolt körvonalaiba.
Inkább az foglalkoztatott, hogy szomszédaim az elszigeteltséget
keresték. Amennyire tudtam, a legtöbben ugyanabból a fajtából valók
voltak: a legkülönbözőbb szakmákban jutottak olyan kiváltságos
helyzetbe, hogy tanácsadóként, kötetlen munkaidőben dolgozhattak,
saját időbeosztásuk szerint közlekedtek - ennyi szabadságra szüksége
is van annak, aki ilyen messze kint lakik a vadonban.
Mindannyiunkat a kitartó idealizmus kapcsolt össze, valamint az a
belső szükséglet, hogy ki-ki a maga foglalkozásában a Tizedik
Felismerés szellemében érvényre juttassa a spirituális látomást.
Csakhogy a völgyben szinte mindenki magának való életet élt, az
emberek a maguk dolgaival törődtek, közösség létrehozásával vagy
közös látomás, közös cél kialakításával nem foglalkoztak.
Különösképpen igaz volt ez a különféle vallások híveire. Valami
okból a völgyben sokféle felekezet tagjai telepedtek meg: a
buddhizmus, a judaizmus, a kereszténység katolikus és protestáns
ága és

az iszlám hívői egyaránt jelen voltak. Az egyes vallási csoportok
között nem mutatkozott ellenségesség, de vonzódás sem.
Engem aggodalommal töltött el a közösség hiánya, mert az itt élő
gyermekek körében ugyanazok a problémák kezdtek mutatkozni,
mint a peremvárosi körzetekben: túl sokat voltak magukra hagyva,
túl sokat bámulták a videót, túl nagy jelentőséget tulajdonítottak az
iskolai viszontagságoknak, nehézségeknek. Aggodalmam abból
fakadt, hogy ezeknek a gyerekeknek az életében nem volt elég erős a
család és a közösség érzése, ami segíthetett volna a kortársaikkal
kapcsolatos problémáik helyes megítélésében, feldolgozásában.
Előttem összeszűkült a gyalogút, két hatalmas sziklaszirt között
kellett átmennem, amelyek egy jó hatvan méter mély szakadék
peremén magasodtak. Ezeken túljutva már hallani lehetett a Phillipsforrás
csobogását; a forrás az egyik legelső prémvadászról kapta
nevét, aki a tizenhetedik század vége felé tábort ütött itt. A víz több
lépcsőn át zuhogott le a sziklafalon, és odalent nyugodt vizű, három
méter széles, eredetileg emberkéz által létrehozott tavacskában gyűlt
össze. Az egymást követő nemzedékek mind hozzátették a magukét a
környezethez: a forrás környékére almafákat ültettek, a tavacskát
kimélyítették, a falat cementhabarccsal megkötött kövekkel
erősítették meg. Odaléptem, hogy tenyeremből csészét formálva
megkóstoljam a vizet. Előrehajolva egy kiálló ágra támaszkodtam, de
az kicsúszott markomból, és lehullott a mélybe.
- Inkább szomjas maradok - mondtam ki hangosan, hátraléptem, és
éreztem, hogy homlokomon verítékpatak fut végig. A vadonban való
életnek ma is megvannak a veszélyei, bár bizonyára nem olyanok,
mint amilyenekkel az öreg Phillipsnek kelleti farkasszemet néznie
annak idején, amikor az ösvényen bármikor szembe találhatta magát
egy kölykei védelmező pumával, vagy ami még rosszabb, egy
arasznyi agyarú vadkannal, amely könnyedén képes felhasítani a
lábszáradat, ha nem sikerül idejében felmenekülnöd egy fára.
Különösen balszerencsés napon egy dühös cseroki vagy megtévedt
szeminol indián is szembejöhetett,

aki már nagyon unta, hogy minduntalan új telepesek bukkannak fel a
kedvenc vadászterületén, és azt a meggyőződést táplálta, hogy ha egy
nagy darabot elfogyaszt a szívedből, azzal végleg megállíthatja az
európaiak beözönlését. Nem, aki akkoriban élt, lett légyen amerikai
őslakó vagy európai bevándorló, ugyanazokkal a veszélyekkel nézett
szembe, ugyanúgy próbára kellett lennie bátorságát és rátermettségét.
A mi nemzedékünknek láthatólag másfajta nehézségekkel kell
megbirkóznia: olyanokkal, amelyek inkább az élethez való
viszonyulásunkkal függnek össze: az optimizmus és a csüggedés
között dúló, szüntelen háborúval. Mostanában mindenfelől pusztulást
hirdető hangok hallatszanak, tényszerű bizonyítékok tárulnak elénk
arra nézve, hogy a modern nyugati életforma nem tartható többé,
hogy a légkör melegszik, a terroristák egyre nagyobb fegyvertárral
rendelkeznek, az erdők pusztulnak, a technika pedig vad iramban
rohan egy virtuális világba, amelyben gyermekeink eszüket vesztik,
és amely egyre távolabb sodor bennünket a valóságtól, a céltalan
szürrealizmus felé.
Ezzel az állásponttal szemben természetesen ott állnak az optimisták,
akik azt állítják, hogy történelmünk során mindig jelen voltak a
huhogók, a balvégzetet hirdetők, és hogy problémáink megoldását
ugyanaz a technikai fejlődés fogja megoldani, amely a
veszélyhelyzetet előállította - hogy az emberiség még csak most kezd
ráébredni önnön lehetőségeire.
Megálltam, ismét lenéztem a völgyre. Tudtam, hogy a Mennyei
Látomás valahol e két véglet közölt helyezkedik el. Benne foglaltatik
a fenntartható növekedésbe és a humán technikába vetett hit, de csak
akkor, ha intuitív módon tisztelni kezdjük azt, ami szent, és
optimizmusunkat a világ fejlődési irányának spirituális látomására
alapozzuk.
Egyvalamit biztosan tudtam. Ha azok, akik hisznek a látomás
erejében, képesek változtatni a világon, akkor e folyamatnak most
kell megkezdődnie: most, amikor az új évezred rejtelmes
határvonalához érkeztünk. Ez a meggyőződés mégis némi félelmet
ébresztett bennem. Mivel érde17
meltük ki a szerencsét, hogy épp mi érjük meg ezt a kort, amikor
nemcsak egy évszázad fordul át a következőbe, hanem egy ezeréves
időszak is lezárul? Miért éppen mi? Miért ez a nemzedék? Az az
érzésem támadt, hogy a legfontosabb kérdésekre adandó válaszok
még előttem állnak.
Egy percig a forrás környékét kémleltem, arra számítva, hogy ott
találom Natalie-t, mert az intuitív látomás határozottan erre utalt.
Natalie itt volt a forrásnál, viszont az volt a benyomásom, mintha egy
ablakon át láttam volna. Nem értettem.
Amikor a házukhoz értem, úgy láttam, senki sincs otthon. Fölmentem
az A alakú, sötétbarna faház tornácára, és hangosan bekopogtam az
ajtón. Semmi válasz. Ekkor, ahogy a ház bal oldala felé pillantottam,
valami fölkeltette figyelmemet. Köves gyalogút húzódott ott, elhaladt
Bill hatalmas konyhakertje mellett, a gerincen elterülő rét felé.
Megváltozott volna a világítás?
Az égre néztem, megpróbáltam rájönni, mi történt. Olyan változás
állt be a fényviszonyokban, mintha a nap hirtelen kikukucskált volna
egy télhő mögül, és fénye épp arra a területre ragyogott volna.
Csakhogy az égen nem volt felhő. Felsétáltam a rétre, és ott találtam
a lányt, a fűben üldögélt. Sudár termetű, sötét hajú teremtés volt, kék
futballistadressz volt rajta. Ahogy a közelébe értem, összerezzent.
- Nem akartalak megijeszteni - mentegetőztem.
Egy pillanatra süldő lányok módjára zavartan elfordította fejét, ezért
mellé guggoltam és bemutatkoztam.
Rám nézett; tekintete sokkal idősebb volt, mint amire számítottam.
- Nem a Felismerések szerint élünk - szólalt meg. Meghökkentem. -
Tessék?
- Nem követjük a Felismerések szellemét - mondta. Szigorúan nézett
rám. - úgy értem, nem értettük meg őket eléggé. Még többet kell
tudnunk.
- Hát, az bizony nem könnyű...
Elhallgattam. Alig akartam hinni, hogy egy tizennégy éves kamasz
lány magyarázkodásra késztet. Egy pillanatra még meg is
haragudtam. De akkor Natalie elmosolyodott -

nem volt ez széles mosoly, épp csak a szája szögletében jelent meg,
és különös bájt kölcsönzött az arcának. Megenyhültem. leültem mellé
a fűbe.
- Én is hiszek a Felismerések igazságában - mondtam. -
De nem könnyű valóra váltani őket. Idő kell hozzá.
Natalie nem engedett. - Ma is léteznek olyanok, akik megélik a
Felismeréseket. Felkaptam a fejem. - Hol?
- Közép-Ázsiában. A Kunlun hegységben. Megkerestem
a térképen. - Hangja izgatottá vált. - El kell menned oda.
Nagyon fontos. Valami megváltozik. Most kell odamenned,
hogy lásd.
E szavak közben teljesen érett volt az arca, olyan határozott, mint egy
negyvenévesé. Csak pislogtam, alig akartam hinni a szememnek.
- Oda kell menned - ismételte.
-Natalie - feleltem -, azt sem tudom, miféle hely az, amiről beszélsz.
Hol van pontosan?
Elfordította a fejét.
-Azt mondod, megtaláltad a térképen. Megmutatnád?
Szórakozottan elengedte füle mellett a kérdést. - Mennyi... mennyi az
idő? - kérdezte lassan, bizonytalanul.
- Negyed három.
- Mennem kell.
-Várj, Natalie, ez a hely, amiről beszéltél...
-Vár a csapat - mondta. - El fogok késni.
Gyorsan lépkedett, igyekeznem kellett, hogy lépést tartsak vele. - Mi
ez az ázsiai hely? Tudod, hogy pontosan mi a neve?
A válla fölött rám nézett: egy tizennégy éves bakfis tekintetét láttam:
egy olyan kamasz lányét, akinek csak a focin jár az esze.
Hazaérve teljesen tanácstalannak éreztem magam. Mi volt ez az
egész? Az íróasztalomat bámultam, képtelen voltam összpontosítani.
Később hosszú sétát tettem, és úsztam egyet a patakban, végül
elhatároztam, hogy reggel felhívom Bilit, és végére járok a
rejtélynek. Korán lefeküdtem.

Éjjel három körül valami felébresztett. A szobában sötét volt, csak a
zsalugáterek alatt szivárgott be némi fény. Füleltem, de semmit sem
hallottam, csak az éjszaka megszokott hangjait: a tücskök lüktető
kórusát, a patakparti békák vartyogását, egy-egy távoli kutyaugatást.
Az jutott eszembe, hogy fölkelek, és bezárom az ajtót, amit szinte
sohasem tettem. Aztán elhessentettem a gondolatot, és úgy
döntöttem, hogy inkább elalszom újra. Álomba is merültem volna, de
még egyszer körülnéztem a szobában, és észrevettem, hogy az ablak
körül valami más, mint lenni szokott. Odakint világosabb volt, mint
korábban. Felültem, jobban megnéztem. Határozottan több fény
szűrődött be a zsalugáterek körül. Nadrágot húztam, az ablakhoz
léptem, és kitártam a fatáblákat. Minden olyannak tűnt, mint mindig.
Honnan jöhet az a fény?
Hirtelen könnyű koppanást hallottam a hátam mögött. Volt valaki a
házban. - Ki van ott? - kérdeztem önkéntelenül.
Semmi válasz.
Kimentem a hálóból az előszobába, ahonnan a nappali nyílik; arra
gondoltam, hogy a faliszekrényből előveszem a kígyólövő puskát.
Ám eszembe jutott, hogy a szekrény kulcsa az ágy melletti
szekrényke fiókjában van. Óvatosan továbbmentem.
Váratlanul egy kezet éreztem a vállamon.
- Csss... Én vagyok az, Wil.
Felismertem a hangját; bólintottam. Villanyt akartam gyújtani, de
Wil nem engedte; a túloldali ablakhoz ment és kinézett.
Megfigyeltem, hogy megváltozott azóta, amikor legutóbb láttam.
Mozgása kevésbé volt könnyed, vonásai is hétköznapinak tűntek,
nem ragyogtak annyira, mint akkor.
- Mit keresel? - kérdeztem. - Mi folyik itt? Majdnem a
szívbajt hoztad rám.
Ismét mellém lépett. - Muszáj volt találkoznom veled. Minden
megváltozott. Ott tartok, ahonnan elindultam.
- Hogy érted ezt?
Rám mosolygott. - Azt hiszem, nem ok nélkül történik, de képtelen
vagyok tudatilag átlépni a többi dimenzióba,

ahogy azelőtt. Bizonyos mértékig meg tudom növelni az energiámat,
de stabilan itt rekedtem, ebben a világban. -Egy pillanatra elfordította
tekintetét. - Majdnem olyan, mintha mindaz, amit a Tizedik
Felismeréssel kapcsolatban megértettünk, csupán ízelítő lett volna,
afféle előzetes bepillantás a jövőbe, mint a halál közeli élmények, és
mostanra véget ért volna. Akármit kell tennünk mostantól, azt itt a
földön kell megtennünk.
- Én azóta sem voltam képes átlépni - mondtam.
Wil a szemembe nézett. - Tudod, sok mindent megtudtunk az ember
evolúciójával, az intuícióra és az útmutató véletlenekre fordítandó
figyelemmel kapcsolatban. Mindannyian részesültünk az új
látomásból. Csak éppen nem működtetjük azon a szinten, ahol pedig
képesek volnánk működtetni. Valami még hiányzik a tudásunkból.
Elhallgatott, majd hozzátette: - Még nem tudom, miért, de el kell
mennünk Ázsiába... Valahova Tibet környékére. Történik ott valami.
Valami, amiről tudnunk kell.
Meghökkentem. A kis Natalie ugyanezt mondta.
Wil visszament az ablakhoz, megint kinézett.
- Miért lesed állandóan az ablakot? - kérdeztem. - És miért lopóztál
be a házba? Miért nem kopogtál? Mi folyik itt?
- Lehet, hogy semmi - felelte. - De ma az az érzésem támadt. mintha
követnének. Nem tudtam megbizonyosodni felőle.
Visszajött mellém. - Most nem magyarázhatom el. Még én sem
tudom pontosan, mi történik. De Ázsiában van egy hely, amelyet
meg kell találnunk. Találkozhatunk tizenhatodikán Katmanduban, a
Himalája Szállóban?
-Válj egy kicsit! Wil, nekem itt van dolgom. Megígértem, hogy...
Olyan arckifejezéssel nézett rám, amilyet soha senki másnak az arcán
nem láttam: a kalandvágy és az elszántság fele-fele arányban
elegyedett benne. - Rendben - mondta -, ha tizenhatodikán nem vagy
ott, akkor nem vagy. De ha eljössz, nagyon éberen figyelj. Valami
történni fog.
Komolyan beszélt, de közben széles mosoly ült az arcán.

Elfordítottam tekintetemet, és nem volt kedvem mosolyogni. Nem
volt kedvem ehhez az egészhez.
Másnap reggel eldöntöttem: csak Charlene-nak mondom meg, hogy
elutazom, senki másnak. Ő viszont külföldi kiküldetésben volt éppen;
közvetlenül nem tudtam elérni, csak egy e-mailt hagyhattam neki.
A komputerhez ültem, elküldtem a levelet, és közben azon törtem a
fejem, vajon mennyire biztonságos az internet. A kalózok a
legjobban őrzött vállalati és kormányzati rendszerekbe is képesek
behatolni. Ugyan mennyire lehet nehéz beleolvasni egy e-mail
üzenetbe... pláne ha meggondoljuk, hogy eredetileg az egész
internetet a védelmi minisztérium hozta létre, hogy kapcsolatot
tarthasson a különféle egyetemeknél működő megbízottjaival? Vajon
az egész internet megfigyelés alatt áll? Elhessentettem a gondolatot,
és oda lyukadtam ki, hogy ostobaságokon jár az eszem.
Több tízmillió üzenet közül az egyik az enyém.
Ki figyelne rá oda?
Ha már a számítógépnél ültem, elintéztem az utazás megszervezését
is: megérkezés Nepál fővárosába, Katmanduba tizenhatodikán,
szállás a Himalája Szállóban. Két nap múlva indulnom kell,
gondoltam, ez éppen csak elég az előkészületekre.
Megcsóváltam a fejem. Egy részemet felvillanyozta a tibeti utazás
gondolata. Tudtam, hogy az a vidék a világ legszebb,
legtitokzatosabb tájai közé tartozik. Csakhogy az országot az
elnyomó kínai kormányzat tartja megszállás alatt - tudtam, hogy
veszélyes lehet. Úgy terveztem, hogy csak addig megyek bele a
kalandba, ameddig biztonságosnak érzem. Nem engedem, hogy
átcsapjon a fejem fölött, nehogy valami olyasmibe keveredjem, amit
már nem tudok kezelni.
Wil ugyanolyan gyorsan távozott, mint ahogy érkezett, többet már
nem is mondott, így aztán agyamban egymást űzték a kérdések. Mit
tud erről a Tibet környékén fekvő helyről? És miért mondta az a
bakfis, hogy menjek el oda? Wil nagyon óvatosan viselkedett. Miért?
A lábamat sem fogom kitenni Katmanduból, amíg ezt ki nem
derítem.

Amikor eljött az utazás napja, a Frankfurton és Újdelhin
keresztülvezető, hosszú repülőúton nagyon nyitva tartottam a
szemem, de semmi említésre méltó nem történt. Saját nevemen
jelentkeztem be a Himalájába, poggyászomat elhelyeztem a
szobában, és elindultam, hogy körülnézzek. Végül a földszinti
kávézóban kötöttem ki. Ott üldögélve minden percben vártam Wil
felbukkanását, de mindhiába. Egy óra múlva eszembe jutott, hogy
lemegyek a medencéhez: odaintettem egy küldöncöt, és megtudtam
tőle, hogy az uszoda odakint van az épület mögött. Az idő kissé
hűvös volt, de ragyogóan sütött a nap, és tudtam, hogy a friss levegő
segít majd hozzászokni a tengerszint feletti magassághoz.
Kisétáltam az L alakú épület két szárnya által közrefogod
medencéhez. Többen tartózkodtak ott, mint gondoltam, bár kevesen
beszélgettek egymással. Leültem az egyik asztal mellé, és
megfigyeltem, hogy a körülöttem helyet foglaló emberek - főként
ázsiaiak, csak itt-ott láttam egy-két európait - agyonhajszoltnak
látszanak, vagy szemlátomást a honvágy kínozza őket. Rosszkedvűen
méregették egymást, mogorva arccal rendeltek italt, újságot a
szálloda alkalmazottaitól, és kínosan ügyeltek arra, nehogy tekintetük
másokéval találkozzék. Lassanként az én hangulatom is kezdett
lekonyulni. Már megint itt ülök, gondoltam, egy szállodában, a világ
túlsó felén, és egy barátságos arcot sem látok sehol. Mély lélegzetet
vettem, és emlékezetembe idéztem Wil intelmét, hogy legyek éber.
Arra figyelmeztetett, hogy figyeljem a szinkronicitás apró jeleit:
mindazokat a rejtélyes véletleneket, amelyek egy pillanat alatt
előállhatnak, és új mederbe terelhetik az ember életét.*
* Carl Gustav Jung svájci pszichológus komoly figyelmet fordított az
úgynevezett „ jelentős véletlenekére” amelyekre James Redfield A
mennyei prófécia című regénye és további művei, a Gyakorlati útmutató.
A Tizedik Felismerés és A Mennyei Látomás is sűrűn utalnak.
Jung szinkronicitásnak nevezte a véletlen egybeesések jelenségét, és
a valóság ugyanolyan természetes szervezd elvének tartotta, mint az
ok-okozati összefüggést. – A ford.

Tudtam: az igazi spiritualitás központi élménye e titokzatos
folyamatok érzékelése: ez a közvetlen tanúbizonysága annak, hogy
az emberi drámák díszletei mögött mélyebb igazság húzódik meg. A
gond mindig az, hogy ez az érzékelés csak szórványosan fordul elő;
egy időre megjelenik, izgalomba hoz, és aztán ugyanolyan gyorsan
eltűnik. Miközben nézelődtem, tekintetem megakadt egy fekete hajú,
magas férfin, aki a szálloda épületéből kilépve egyenesen felém
tartott. Barna pantallót és finom, fehér pulóvert viselt, hóna alatt
újság lapult összehajtogatva. Végigsétált az emberek között, és a
szomszédos asztalhoz telepedett a jobb oldalamon. Elővette az
újságot, körülnézett, és sugárzó mosollyal bólintott felém. Majd
odaintett egy pincért, és ásványvizet rendelt. Ázsiai vonásai voltak,
de folyékony angolsággal beszélt, mindenfajta akcentus nélkül.
Kihozták a vizet, aláírta a számlát, és olvasni kezdett. Azonnal
megéreztem, hogy valami vonz ehhez az emberhez, de nem tudtam
megállapítani, hogy pontosan mi az. Kellemes hangulat és energia
sugárzott belőle, időnként fölemelte tekintetét az újságból, és széles
mosollyal körülnézett. Egyszer sikerült elkapnia a velem szemben
ülő, begubózott úr pillantását.
Arra számítottam, hogy a komor férfi gyorsan félrenéz, de ehelyett
visszamosolygott a sötét hajúra, könnyed beszélgetésbe elegyedett
vele, úgy hallottam, nepáli nyelven. Egyszer még hangosan föl is
nevettek. A beszélgetés a közeli asztaloknál ülők figyelmét is
fölkeltette, néhányan elmosolyodtak, és egyikük mondott valamit,
amitől ismét felcsendült a nevetés.
Érdeklődéssel figyeltem a jelenetet. Itt valami történik -gondoltam.
Megváltozott a légkör körülöttem.
- Istenem - dadogta a sötét hajú, és hozzám intézte szavait. - Látta
már ezt?
Körülnéztem. Mindenki visszatemetkezett az olvasnivalójába,
szomszédom viszont közelebb húzta székét, és valamit mutatott az
újságban.
- Nyilvánosságra hozták egy újabb imakísérlet eredményeit -
folytatta. - Roppant érdekes.

- Mire jutottak? - kérdeztem.
-A kísérlet során az imádságnak a betegekre gyakorolt hatását
vizsgálták, és azt állapították meg, hogy azok a páciensek, akikért
rendszeresen imádkoztak, gyorsabban és kevesebb komplikációval
gyógyultak, még akkor is, ha nem tudtak arról, hogy imádkoznak
értük. Kétségbevonhatatlan bizonyíték ez az ima hatóerejére. De más
is kiderült. Bebizonyosodott, hogy az ima akkor a leghatékonyabb,
ha nem kérés, hanem állítás formájában fogalmazódik meg.
- Nem biztos, hogy értem, mit jelent ez - mondtam.
Kristálykék szemével rám nézett. - A kísérletsorozatban kétféle
típusú imát vizsgáltak. Az első típus egyszerűen megkéri Istent, hogy
segítsen a betegen. A másik kijelenti, méghozzá hittel jelenti ki. hogy
Isten segít rajta. Érti a különbséget? -Nem biztos.
-Az az ima, amelyik kéri Isten segítségét, arra az alapra épül, hogy
Isten képes segíteni, de ezt csak akkor teszi, ha úgy dönt, hogy
méltányolja kérésünket. Az ima másik típusa azon az alapon áll.
hogy Isten mindig kész segíteni. és akar is segíteni - ám az emberi lét
törvényeit úgy szabta meg, hogy a kérés teljesülése bizonyos
mértékig függ attól. mennyire hisszük, hogy ez megtörténik.
Imáinkban tehát ennek a hitnek kell megfogalmazódnia. A
kísérletben az ilyen típusú ima bizonyult a leghatékonyabbnak.
Bólintottam. Kezdett összeállni a kép. A férfi elfordult, mintha a fejét
törné valamin, azután folytatta. - A Bibliában a nagy imádságok nem
kérést, hanem kijelentést tartalmaznak. Gondoljon csak az Úr imájára.*
Így szól: „legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgv a
földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És
bocsásd meg a mi vétkeinket...” Nem azt mondja, hogv „kaphatnánke
ennivalót, kérem”, nem azt mondja, hogy „légy szíves, bocsáss
meg”. Egyszerűen kijelenti: ezek a dolgok máris készen állnak arra,
hogy meg-
* A regény értelemszerűen a Biblia angol fordítására támaszkodik,
ezért az imádságra vonaikozó megállapítások az ismert magyar
bibliaszövegekrc alkalmazva nem mindig érvényesek. –A ford.

történjenek, és ha híven bízunk abban, hogy így lesz, akkor be is
következnek.
Elhallgatott, mintha arra várt volna, hogy közbekérdezzek, és
mosolygott.
Önkéntelenül fölnevettem, olyan ragályos volt a jókedve.
- Egyes tudósok olyan elméleteket állítanak fel - folytatta -, amelyek
szerint ezek a felfedezések valami másra is utalnak, valami mélyebb
dologra, ami óriási jelentőséggel bír minden élő ember számára. Azt
hangoztatják, hogy ha az imát valóban a reményeink, a hittel átélt
várakozásaink teszik hatékonnyá, akkor mindannyian imaenergiát
sugárzunk magunkból a világba szakadatlanul, akár van erről
tudomásunk, akár nincs. Érti ennek az igazságát?
Nem várta meg válaszomat, folytatta. - Ha az ima a várakozásainkon
alapuló kijelentés, akkor minden várakozásunknak megvan az
imához hasonló hatása. Voltaképpen állandóan imádkozunk
valamilyen jövőért önmagunk és mások számára, csak éppen nem
mindig tudunk róla.
Ugy nézett rám, mintha bombát robbantott volna, és lesne a hatását.
-El tudja képzelni? - folytatta. - A tudomány igazolja azt, amit az
összes vallás összes tanítója mindig is hirdetett. Mindegyik azt
állította, hogy szellemi-spirituális befolyást gyakorolunk arra, ami
történik velünk az életünkben. Jusson eszébe, mit mond a Szentírás:
akkorácska hit, mint egy mustármag, hegyeket képes megmozdítani.
Mi van akkor, ha voltaképpen ez a képesség a sikeres élet titka? Mi
van, ha ez a kulcsa az igazi közösség létrehozásának? - A szeme
csillogott; azt a benyomást keltette, hogy többet tud, mint amennyit
elmond. - Mindenkinek meg kell tudnia, hogy ez miként működik. Itt
az ideje.
Visszamosolyogtam rá. Izgalmasnak találtam, amit ez az ember
mondott, és még mindig ámultam azon, milyen szembetűnő változást
tudott előállítani a medence környékének közhangulatában.
Ösztönösen oldalt pillantottam, ahogy az ember olyankor szokott, ha
megérzi, hogy figyelik. Az egyik szállodai alkalmazott állt a bejárati
ajtó mellett, és engem nézett. Amikor tekintetünk találkozott, gyorsan
elfordult, és elindult a liftek Felé.


- Bocsánat, uram - szólalt meg egy hang a hátam mögött.
Egy pincér állt mellettem.
- Hozhatok egy italt? - kérdezte.
- Köszönöm, nem - feleltem. - Még várok.
Visszafordultam a bejárat felé; a másik férfi már eltűnt.
Egy darabig kerestem tekintetemmel, majd. amikor a jobb oldalamon
ülő sötét hajú férfihoz fordultam volna, már ő sem volt sehol.
Felálltam, és megkérdeztem az előttem ülő férfit, látta-e, merre ment
az ember az újsággal. Kurtán megrázta a fejét, és elfordult.
A szobámban töltöttem a délutánt. A medence mellett történtek nem
hagytak nyugodni. Ki ez az ember, aki az imádságról beszélt?
Volt-e vajon szinkronisztikus jelentősége ennek az eseménynek?
Miért figyelt az az ember az ajtóban? És hol lehet Wil?
Napszálltakor egy kiadós alvás után megint kimentem. Úgy
terveztem, hogy elsétálok egy szabadtéri vendéglőhöz. amelyről az
egyik szállóvendéget hallottam beszélni.
- Nagyon közel van - mondta a szemüveges portás, amikor
megkérdeztem, hogyan juthatok oda.
- Teljesen biztonságos. Semmi gond.
Kiléptem a szürkületbe, tekintetemmel Wilt kerestem. Az utcán
rengeteg ember nyüzsgött, nyomakodnom kellett közöttük.
A vendéglőben egy kis sarokasztalhoz ültem, a másfél méter magas
kovácsoltvas rács mellett, amely az asztalokat a járdától elválasztotta.
Kényelmesen megvacsoráztam, utána egy angol nyelni újságot
olvasgattam. Több mint egy órát töltöttem a vendéglőben.
Egy idő után kényelmetlen érzés vett erőt rajtam. Mintha megint
figyelnének - de ezúttal nem láttam senkit.
Körülnéztem a többi asztalnál, de a vendégek a legcsekélyebb
mértékben sem hederítettek rám.
Felálltam, hogy visszainduljak a szállodába, s közben a rácson át
végignéztem a

járókelőkön. Semmi. Igyekeztem elhessenteni magamtól a különös
érzést, kifizettem a számlát, és visszamentem a szállodába.
A bejárat közelében figyelmes lettem egy férfira, aki tőlem balra,
hat-hét méternyi távolságban állt a nyírott bokrok előtt. Pillantásunk
összetalálkozott; az ismeretlen egy lépést tett felém. Elfordítottam
tekintetem, és el akartam menni mellette, de hirtelen rájöttem: ez
ugyanaz a szállodai alkalmazott, akit már a medencénél is
rajtakaptam, hogy engem figyel. Most szandált, farmernadrágot és
egyszínű kék inget viselt. Harmincéves lehetett, a tekintete nagyon
komoly. Sietve folytattam utamat.
- Bocsánat, uram - szólt utánam. Továbbmentem.
- Kérem - folytatta. - Beszélnem kell önnel.
Tettem még néhány lépést, hogy az ajtónálló és a hordárok látóterébe
kerüljek, aztán megfordultam. - Mit óhajt?
Közelebb lépett, kissé meghajolt. - Azt hiszem, ön az, akivel
beszélnem kell. Ismeri Wilson James urat?
-Wilt? Hogyne. Hol van?
- Nem tudott eljönni. Engem kért meg, hogy találkozzam
önnel.
- Kezet nyújtott, kelletlenül elfogadtam és bemutatkoztam.
-A nevem Yin Doloe - mondta viszonzásként.
- Itt dolgozik a szállodában? - kérdeztem.
-Sajnos nem. Egy barátom dolgozik itt. Tőle kértem kölcsön a
kabátját, hogy körülnézhessek odabent. Tudnom kellett, hogy ön
megérkezett-e már.
Jól megnéztem magamnak ezt az embert. Ösztöneim azt súgták, hogy
igazat mond. De minek ez a titkolózás? Miért nem jött oda hozzám
egyszerűen a medencénél, megtudakolni, hogy ki vagyok?
- Miért nem jött el Wil? - kérdeztem.
- Nem tudom biztosan. Engem kért meg, hogy fogadjam önt, és
kísérjem el Lhászába. Szerintem ott akar találkozni velünk.
Elfordítottam a tekintetem. A dolgok kezdtek fenyegetővé válni.
Ismét ránéztem, és így szóltam: - Nem biztos,

hogy kedvem van ehhez. Miért nem Wil hívott oda személyesen?
- Biztos, hogy erre nyomós oka van - feleké Yin, és egy
újabb lépést telt felém. - Wil a lelkemre kötötte, hogy vigyem önt el
hozzá. Szüksége van önre.
Könyörgő tekintettel nézett rám.
- Elindulhatnánk holnap?
- Mondok valamit - vetettem fel.
-Jöjjön velem a szállodába, üljünk le egv kávé mellett, és beszéljük
meg ezt a dolgot.
Úgy pillantott körbe, mint aki fél valamitől.
- Kérem. holnap reggel nyolcra idejövök. Wil már elintézte a repülőjegyet
és a vízumot. - Mosolygott és elinalt, mielőtt tiltakozhattam
volna.
Nyolc óra előtt öt perccel mentem le az előcsarnokba; csak egy
tarisznya volt nálam. A szálloda vállalta, hogv megőrzi poggyászom
többi részét. Úgy terveztem, hogy egy hétig leszek távol - hacsak
nem történik valami különös dolog, miután Yin társaságában útnak
indultam. Abban az esetben ugyanis azonnal visszafordulok.
Yin percre pontosan gördült be egy öreg Toyotával; elindultunk a
repülőtér felé. Útközben barátságos volt, de továbbra is azt állította,
hogy semmit sem tud Wilről. Eszembe jutott, hogy elmesélem, amit
Natalie mondott arról a belső-ázsiai helyről, meg amit ugyanaznap
éjjel Wiltől tudtam meg a hálószobámban. Kíváncsi lettem volna, mit
szól hozzá Yin. de aztán mégsem mondtam el. Arra gondoltam:
inkább alapos megfigyelés tárgyává teszem Yint, a repülőtéren pedig
megérzéseimre hagyatkozom,
A jegykezelő pultnál kiderült, hogy valóban le van foglalva egy hely
a nevemre, a Lhászai járatra. Körülpillantottam, hogy megállapítsam,
milyen érzést kelt bennem a helyzet. Minden rendben lévőnek
látszott. Yin mosolygón, láthatólag jó hangulatban volt. A jegykezelő
sajnos épp ellenkezőleg. Nagyon gyengén beszélt angolul, viszont
szerfölött nagyigényű volt.
Amikor elkérte az útlevelemet, magam is

bosszús lettem, és éles szavakra ragadtattam magam.
Erre abbahagyta a munkát, és úgy nézett rám, mintha most már nem
is akarná odaadni a jegyemet.
Yin sietve közbelépett, és csillapító szavakat mondott nepáli nyelven.
A nő viselkedése néhány perc alatt megváltozott. Egyszer sem nézett
rám, de szívélyesen társalgott Yinnel, még nevetett is azon, amit a
férfi mondott. Percek múlva kezünkben volt a repülőjegy és a
beszállókártya; a kapu közelében, egy kávézó asztalkája mellett
telepedtünk le. Mindent átjárt a cigarettafüst szaga.
- Sok önben a harag - mondta Yin. - És nem valami jól használja az
energiáját. Meghökkentem. - Miről beszél?
Kedvesen rám nézett. - Úgy értem: nem sokat enyhített annak a pult
mögött ülő nőnek a rosszkedvén.
Azonnal tudtam, hová akar kilyukadni. A perui Nyolcadik Felismerés
leír egy módszert, amely mások energiaszintjének felemeléséi teszi
lehetővé azáltal, hogy az ember egy meghatározott módon az arcukra
összpontosít.
- Ismeri a Felismeréseket? - kérdeztem.
Yin bólintott, és tekintetét az arcomra függesztette. - Ismerem -
felelte. - De több is létezik.
- Nem könnyű észben tartani, hogy mindig küldjünk energiát -
mentegetőztem.
Yin nagyon határozottan válaszolt. - Vegye figyelembe, hogy az
energiájával mindenképpen hatást gyakorolt arra az asszonyra, akár
tudott erről, akár nem. Az a lényeg, hogy milyenre állítja a... a... -
Yin a megfelelő angol kifejezést kereste - a szándékmezőt - bökte ki
végül. - Az imamezőt.
Felkaptam a fejem. Yin ugyanúgy beszélt az imáról, mint előző nap a
fekete hajú férfi.
- Pontosan mit jelent ez? - tudakoltam.
-Talán tapasztalt már olyat, hogy egy helyiségben többen
tartózkodnak, és az általános energiaszint igen alacsony, de egyszer
csak belép valaki, és a puszta jelenlétével megemeli mindenkinek az
energiaszintjét. Az illető energiamezébe előtte járva eléri a többieket.

-Aha - feleltem -, értem, mire gondol.
Átható volt a pillantása. - Ha meg akarja találni Shambhalát, meg kell
tanulnia, hogy ezt tudatosan irányítsa.
-Shambhalát? Miről beszél?
Yin elsápadt, arcán zavar tükröződött. Megcsóválta fejét, mintha idő
előtt elszólta volna magát.
-Nem érdekes - mondta halkan. - Ez nem az én dolgom. Majd Wil
elmagyarázza. - Az utasok sorba álltak a kapunál, Yin a
beszállókártyákat szedő utaskísérő felé lépett.
Sebesen járt az agyam, igyekeztem elhelyezni a „Shambhala" szót.
Végül eszembe jutott. Shambhala a tibeti buddhizmus
hagyományaiban előforduló mitikus közösség; egyes történetekben
Shangri-La néven szerepel.
Kikaptam Yin pillantását. Az a hely csak a legendákban létezik...
vagy talán nem?
Yin átadta a beszállókártyát, és elindult az ülések közötti átjárón.
A Lhászáig tartó repülőúton Yin meg én távol ültünk egymástól, így
volt időm gondolkodni. Csak annyit tudtam, hogy Shambhalának
óriási a jelentősége a tibeti buddhisták számára, akiknek ősi iratai
arannyal-gyémánttal ékes, szent városnak írták le, ahol beavatottak és
lámák élnek; maga a hely valahol Észak-Tibet vagy Kína ember nem
járta hegyei között rejtőzik. Az utóbbi időben a buddhisták többsége
csupán jelképesen használja; a Shambhala szó ma már nem valóságos
helyei, hanem inkább spirituális lelki beállítottságot jelent.
Az előttem lévő ülés támlájának zsebéből kihúztam egv Tibetről
szóló tájékoztató füzetkét; reméltem, hogy felfrissíthetem a vidék
földrajzáról őrzött ismereteimet. Tibetet északról Kína, délről India
és Nepál határolja; a terület lényegében egy hatalmas fennsík, nem
sok olyan zugot találni itt, amely alacsonyabban fekszik kétezer
méternél. Déli halárán a Himalája magasodik a Mount Everesttel,
északon pedig a hatalmas, kínai Kunlun hegység. A kettő között
mély szakadékok, vad sodrású folyók és sok száz négyzetkilométernyi
köves tundravidék található. A térképen

Tibet keleti része látszott a legtermékenyebbnek, a lakosság is itt volt
a legsűrűbb, az északi és nyugati területek hegyvidékét gyéren lakják,
arrafelé utak is alig vannak, szilárd burkolatú út egyáltalán nincs.
Nyugat-Tibetbe a térkép szerint csak két főút vezet: az északit főként
teherautók használják; a délin, amely a Himalája lábánál halad,
zarándokok járnak, akik az Everest, a Manaszarovár tó és a Kailásza
hegység szent tájait keresik fel. vagy a titokzatos Kunlun felé
tartanak.
Fölnéztem a füzetből. Tízezer méter magasságban repültünk,
megéreztem, hogy odakint változik a hőmérséklet és az energiaszint.
Alattam a Himalája havas, sziklás bércei törtek a magasba, az égbolt
tiszta kéken ragyogott felettünk. Majdnem pontosan a Mount.
Everest csúcsa fölött léptünk be Tibet légterébe, az örök hó
birodalmába, a világ tetejére. Ez a föld a keresők, a belső utakon
járók otthona; ahogy a magasból lenéztem a hegyekkel koszorúzott
zöldellő völgyekre és köves síkságokra, önkéntelenül is hatása alá
kerített a vidéken uralkodó titokzatosság. Sajnos most egy zsarnoki
kormányzat rémuralma alatt él ez a terület. Megfordult a fejemben:
ugyan mit keresek én itt?
Hátrafordultam; Yin négy sorral mögöttem ült. Ingerelt a titkolózása.
Újfent elhatároztam, hogy nagyon elővigyázatos leszek. Egy lépést
sem teszek Lhászából, amíg teljes magyarázatot nem kapok.
A repülőtéren Yin elhárította Shambhalára vonatkozó kérdéseimet.
Csak azt ismételgette, hogy nemsokára találkozunk Willel, és akkor
majd mindent megtudok. Taxit fogtunk, és a város központjában álló
szállodába mentünk, ahol ígérete szerint Wil várt reánk.
Észrevettem, hogy Yin az arcomat szemléli.
- Mit néz rajtam? - kérdeztem.
-Csak azt, hogy mennyire bírja a magasságot - magyarázta Yin. -
Lhásza több mint három és fél ezer méterrel a tengerszint fölött
fekszik. Egy darabig ne erőltesse meg magát.
Bólintottam, méltányoltam, hogy törődik az egészségemmel, de már
régen hozzászoktam a nagy magasságok
hoz. Ezt Yinnel is közölni akartam, de akkor egy hatalmas, erődszerű
építményt pillantottam meg a távolban.


-Az a Potala palota - mondta Yin. - Meg is akartam mutatni önnek.
Ez volt a dalai láma téli rezidenciája, mielőtt száműzetésbe vonult
volna. Ez az épület jelképezi ma a tibeti nép harcát a kínai megszállás
ellen.
Elfordult, és nem is mondott többet, míg a taxi meg nem állt - de nem
a szálloda előtt, hanem vagy harminc-méternyire a bejárattól.
-Wilnek már itt kell lennie - mondta Yin, és kinyitotta az ajtót. -
Várjon a kocsiban. Megyek, megnézem.
Ő sem szállt ki azonban, hanem fürkésző tekintettel megnézte a
bejáratot. Követtem a pillantását. Az utcán tibeti járókelők sokasága
nyüzsgött, itt-ott néhány turistát is látni lehetett, de semmi különöset
nem vettem észre. Aztán egyszer csak megakadt a szemem egy
alacsony kínai férfin, aki az épület sarkánál álldogált. Kezében
újságol tartott. de az utca forgalmát kémlelte,
Yin az utca túloldalán parkoló autókat vette szemügyre. Egy öreg,
barna kocsiban több. öltönyös férfi ült.
Yin mondott valamit a taxisofőrnek, aki idegesen ránk nézett a
visszapillantó tükörben, és elindult a következő kereszteződés felé.
Yin közben előrehajolt, hogy a barna kocsiban ülők meg ne lássák.
- Mi folyik itt? - kérdeztem.
Yin nem felelt, a sofőrt utasította, hogy kanyarodjon balra, és hajtson
tovább a városközpont felé. Megragadtam a karját. - Yin, mondja
már meg, mi folyik itt! Kik voltak ezek a kocsiban?
- Nem tudom - felelte -, de Wil nem lehet ott. Azt hiszem, tudom,
hová ment. Figyeljen, hogy nem követnek-e.
Hátranéztem, miközben Yin a sofőrt irányította. Több autójött
mögöttünk, de idővel mindegyik elkanyarodott. A barna kocsit sehol
sem láttam.
-Jönnek utánunk? - fordult hátra Yin.
- Nem hiszem - feleltem.
Faggatni akartam Yint, hogy árulja el, mi ez az egész. de
észrevettem, hogy remeg a keze. Az arca sápadt volt, és

verítékben úszott. Rájöttem, hogy ez az ember retteg. Ettől aztán én
is egész testemben végigborzongtam.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, Yin egy parkolóhelyet mutatón
a sofőrnek, aztán tarisznyástul kirántott a taxiból, és betuszkolt egy
mellékutcába, majd onnan egy szűk sikátorba. Vagy ötven métert
mehettünk, aztán egy ház falának támaszkodva megálltunk, és
perceken át váltunk, figyeltük a sikátor bejáratát, ahol az imént
befordultunk. Egyikünk sem szólt.
Úgy látszott, senki sem követett. Yin a következő ház ajtajához ment,
és néhányat koppantott. Válasz nem hangzott, de az ajtó mintegy
varázsütésre magáról kinyílt.
- Itt váljon - mondta Yin. - Mindjárt visszajövök.
Csöndesen besurrant a házba, és becsukta az ajtót. Amikor hallottam
a zár kattanását, a rémület hulláma borított el. Mi lesz most? -
gondoltam. Yin halálosan meg van rémülve. Mi van, ha végleg itt
hagyott? A forgalmas útkereszteződés felé néztem. Bekövetkezett,
amitől a legjobban tartottam. Yint valószínűleg keresik, és lehet,
hogy Wilt is. Fogalmam sem volt róla, hogy mibe keveredtem.
Talán az lenne a legjobb, ha Yin tényleg eltűnne - gondoltam. Akkor
visszafuthatnék az utcára, elvegyülhetnék a tömegben, és
visszamennék a repülőtérre. Mi mást tehetnék ebben a helyzetben
azonkívül, hogy hazamegyek? Fel lennék mentve minden felelősség
alól, sem Wilt, sem senki mást nem kellene felkutatnom,
kiszállhatnék az egész kalamajkából.
Hirtelen kinyílt az ajtó. Yin osont ki rajta, a nyílás gyorsan bezárult
mögötte.
- Wil üzenetet hagyott - mondta Yin. -Jöjjön.
Továbbmentünk a sikátorban, majd elrejtőztünk két nagy
szeméttároló között. Yin feltépett egy borítékot, és egy levelet húzott
elő. Figyeltem, miközben olvasta: az arca még sápadtabbá vált. A
végére érve felém nyújtotta a papírt.
- Mi áll benne? - kérdeztem, miközben átvettem. Felismertem Wil
kézírását.

Yin, biztos vagyok benne, hogy beengednek bennünket Shambhalába.
De nekem előre kell mennem. Rendkívül fontos, hogy ameddig csak
tudod, kísérd el amerikai barátunkat. Tudod, hogy a dakinik segíteni
fognak.
Wil
Yinre néztem, őegy pillanatra visszanézett, aztán elfordult.
- Mit jelent az, hogy „beengednek bennünket Shambhalába”?
Gondolom, ezt képletesen kell érteni. Ugye Wil sem hiszi azt, hogy
létezik ilyen nevű hely? Yin a földet bámulta. - Wil természetesen
hisz abban, hogy Shambhala valóságos hely - suttogta.
-Hát maga?
Félrenézett, és mélyet sóhajtott, mintha a világ minden terhe az ő
vállát nyomná. - Én is,., én is - felelte -. bár a legtöbb ember
elképzelni sem tudja ezt a helyet, nemhogy eljutni oda. Ön és én természetesen
sohasem... - Elhallgatott.
-Yin -jelentettem ki határozottan -, el kell árulnia, mi folyik itt. Mit
művel Wil? Kik voltak azok az emberek a szállodánál?
Yin egy pillanatig hallgatott, aztán kibökte: - Azt hiszem, a kínai
titkosrendőrség emberei.
- Micsoda?
- Nem tudom, mit kerestek. Valószínű, hogy már hallottak a
Shambhalával kapcsolatos mozgolódásról, szóbeszédről. Az itteni
lámák közül sokan azon a véleményen vannak, hogy valami
változóban van a szent helyen. Nagyon sok találgatás kapott
szárnyra.
- Miféle változásról van szó? Mesélje el.
Yin mély lélegzetet vett. - Reméltem, hogy ezt majd Wil magyarázza
el... de úgy látom, most már meg kell próbálkoznom vele. Meg kell
értenie, hogy Shambhala micsoda. Az ott élők normális emberi
lénvek. akik arra a szent hely-re születtek, de az evolúció magasabb
fokán állnak. Ők az egész világ számára őrzik az energiát és a
látomást. Eszembe jutott a Tizedik Felismerés. - Valamiféle spirituális
vezetőik lennének? - kérdeztem.

- Nem olyan értelemben, ahogyan gondolja - felelte Yin.
- Nem olyanok, mint a túlvilágon tartózkodó elhunyt családtagok
vagy egyéb lelkek, akik abból a dimenzióból segítenek bennünket.
Ők emberi lények, itt, a Földön élnek.
Shambhalában különleges, magasabb szintre fejlődött közösség
működik.
Azt jeleníti meg, hogy milyen lesz végül a világ többi része is.
- Hol ez a hely?
- Nem tudom.
- Találkozott már olyannal, aki járt ott?
- Nem. Gyerekkoromban egy nagy láma volt a tanítóm; egy napon
kijelentette, hogy Shambhalába megy. Többnapi ünnepség után el is
távozott.
- És eljutott oda?
- Azt nem tudni. Eltűnt, Tibetben soha többé senki sem látta.
- Tehát senki sem tudja, hogy Shambhala létezik-e vagy sem.
Yin egy percig hallgatott, aztán így felelt; - Ismerjük a legendákat...
- Kiről beszél? Kik ismerik?
Rám meredt. Láttam, hogy valamiféle hallgatási fogadalomnak tesz
eleget. - Ezt nem árulhatom el. Csak a szektánk feje, Rigden láma
dönthet úgy, hogy elmondja önnek.
- És hogy szólnak a legendák?
- Csak annyit mondhatok: a legendák azoktól származnak, akik a
múltban elindultak Shambhala felkutatására. Sok száz évesek.
Még folytatta volna, de ekkor zajt hallottunk az utca felöl. Odakaptuk
tekintetünket, de senkit sem láttunk.
- Várjon itt - mondta Yin.
Ismét bekopogott az ajtón, és eltűnt a ház belsejében.
Ezúttal nagyon hamar előkerült, és odament egy öreg, ütött-kopott,
vászontetejű terepjáróhoz. Kinyitotta és intett, hogy szálljak be.
- Gyorsan! - sürgetett. - Igyekeznünk kell.


2.SHAMBHALA SZÓLÍT
Yin a Lhászából kivezető útra kanyarodott. Én hallgattam, a hegyeket
néztem, és azon törtein a fejem, hogy vajon mit jelenthet Wil
üzenete. Miért indult el egyedül? És kik azok a dakinik? Meg
akartam kérdezni Yintól, de éppen akkor egy kínai katonai teherautó
robogott el előttünk a kereszteződésben.
Összerezzentem, amikor megláttam, és úgy éreztem, hogy az
idegesség hulláma borít el mindenestül. Mit művelek én itt? A
szállodánál, ahol Willel kellett volna találkoznunk, titkosrendőrök
szimatoltak. Lehet, hogy bennünket kerestek.
-Várjon egy percet, Yin - szólaltam meg. - Vissza akarok menni a
repülőtérre. Túlságosan veszélyesnek tűnik ez az egész.
Yin riadtan nézett rám. - És Wil? - vetette fel. - Olvasta a levelet.
Wilnek szüksége van önre.
-Nos, ő már hozzászokott az ilyesmihez. Tudom, nem várja el tőlem,
hogy mindenféle veszélynek tegyem ki magam.
- Ön máris veszélyben van. Ki kell jutnunk Lhászából.
- Hová megyünk? - kérdeztem.
- Rigden láma kolostorába, Sigace mellett. Öreg este lesz, mire
odaérünk.
-Van ott telefon?
- Van - felelte Yin -, azt hiszem, van... ha működik.
Bólintottam, Yin az utal kezdte figyelni.
Nagyszerű, gondoltam. Az semmiképp sem árt, ha eltűnünk innen,
mielőtt elkezdem megszervezni hazautazásomat.

Órákon át zötyögtünk a göröngyös úton. teherautók és öreg tragacsok
mentek el mellettünk. Az út mentén csúf ipari létesítmények és
szemet gyönyörködtető tájak váltogatták egymást. Yin már jóval
sötétedés után egy alacsony, betonelemekből épült ház mellé
kanyarodott. Jobbra tőlünk szerelőműhely állt. előtte hatalmas,
bozontos kutya volt kikötve, és vadul ugatott bennünket.
- Ez lenne Rigden láma háza? - kérdeztem.
- Dehogyis. De ismerem az ittenieket. Ennivalót és benzint kérek
tőlük, később szükségünk lesz rá. Mindjárt jövök.
Fölment a deszkaszálakból összerótt lépcsőn, és bekopogott. Idős
tibeti asszony nyitott ajtót, és azonnal átölelte Vint. Yin felém
mutatott, mosolygott, és mondott valamit, amit nem értettem. Intett
nekem, kiszálltam, és követtem a házba.
Egy pillanat múlva egy autó fékjeinek halk csikorgása hangzott fel
odakintről. Yin az ablakhoz ugrott, és félrehúzta a függönyt, hogy
kinézzen. Megálltam a háta mögött. A sötétben csak egy fekete
gépkocsi körvonalait láttam; vagy harmincméternyire állt a
gödrökkel tarkított út túloldalán.
- Ki lehet az? - kérdeztem.
- Nem tudom - felelte Yin. - Menjen ki. és vegye magához a
csomagokat. Siessen.
Kérdő tekintettel néztem rá.
- Minden rendben — mondta. - Csak hozza a csomagokat, gyorsan.
Kimenteni a terepjáróhoz, nem néztem a távolabb parkoló kocsi felé.
Benyúltam a nyitott ablakon, kiemeltem a tarisznyámat és Yin
táskáját, majd fürge léptekkel visszamentem a házba. Yin még
mindig ott állt az ablaknál.
-A nemjóját - mondta hirtelen. - Idejönnek.
Reflektor fénye vágott be az ablakon, az autó sebesen közeledett a
ház felé. Yin kikapta kezemből a táskáját, és a hátsó ajtón át kiugrott
az éjszakába. Szorosan a nyomában maradtam.
- Erre kell mennünk - kiáltott hátra, ahogy szaladt előttem a
domboldalra vezető, köves ösvényen. Visszafordultam, és rémülten
láttam, hogy civil ruhás nyomozók ugrál
nak ki a kocsiból, és körülveszik a kis házat. Megjelent egy másik
autó. azt, eddig nem is láttuk, abból is kiszálltak néhányan, és tőlünk
jobbra futni kezeltek felfelé a lejtőn. Tudtam, hogy ha tartjuk az
irányt, perceken belül a karjaikba rohanunk.
- Yin, várjon - szóltam oda fojtott hangon -. ezek épp felénk tartanak.
Megállt, arca közvetlenül az enyém mellett fehérlett a sötétben.
- Menjünk balra - mondta. - Megkerüljük őket.
Alig ejtette ki e szavakat, máris észrevettem, hogy néhány ügynök
elindul a jelzett irányba.
Ha arra megyünk, amerre Yin javasolta, óhatatlanul észrevesznek.
-Nem - mondtam ösztönösen -, menjünk egyenesen fölfelé - és már
indultam is.
Yin pár pillanatig elmaradt mögöttem, de sietve utolért.
Kapaszkodtunk felfelé a sziklák között, miközben jobb felől
veszedelmesen közeledtek az ügynökök.
Az emelkedő tetejére érve az egyik ügynök már nagyon közeljárt
hozzánk, amikor lekuporodtunk két. nagy szikla fedezékében.
Körülöttünk észrevehetően világosabb volt a környék. A férfi alig
tízméternyire járt tőlünk, és arrafelé haladt, ahonnan már
mindenképpen meg kellett látnia bennünket. Ám ahogy a halványan
derengő terület pereméhez ért, egyszer csak megtorpant, tett még
néhány lépést, aztán ismét megállt, mintha más elhatározásra jutott
volna. Nem közeledett tovább, hanem sarkon fordult, és futva
elindult lefelé a domboldalon.
Néhány másodperc múlva megkérdeztem Yint, hogy szerinte
észrevett-e bennünket.
- Nem hiszem - felelte. - Menjünk tovább.
Jó tíz percen át kapaszkodtunk felfelé, majd egy sziklapárkányon
megpihenve lenéztünk a házra. Az épületet már több gépkocsi vette
körül, köztük egy öreg rendőrautó, amelynek tetején piros lámpa
villogott. Rémülettel töltött el a látvány. Most már semmi kétség:
ezek bennünket üldöznek.
Yin is aggódva ügyelte a házat, a keze remegett.

- Mi lesz a barátaival? - kérdeztem, és előre rettegtem
attól, amit válaszolni fog.
Yin könnyes szemmel nézett rám, tekintetében harag égett, aztán
szótlanul elindult fölfelé.
Órákon át gyalogoltunk, utunkat a vékony holdsarló világította be.
időnként azt is felhők takarták. Szívesen megkértem volna Yint. hogy
meséljen az ősi legendákról, de ő dühösen, komoran lépdelt
mellettem. A hegy tetejére érve megállt, és kijelentette, hogy
pihennünk kell. Leültem egy sziklára, Yin néhány lépéssel távolabb
ment, és ott megállt, hátát mutatva felém.
- Miért volt olyan biztos abban, hogy egyenesen föllelé kell jönnünk?
- szólalt meg anélkül, hogy megfordult volna.
Mély lélegzetet vettem. - Láttam valamit - hebegtem. - Valahogy
világosabb volt arrafelé. Látszott, hogy az a jó irány.
Megfordult, mellém lépett, és leült velem szemben a földre. -
Tapasztalt már ilyesmit azelőtt is?
Megpróbáltam elhessenteni szorongásomat. A szívem dübörgött, alig
tudtam megszólalni.
- Igen, többször is - feleltem. - Az utóbbi időben elég gyakran.
Félrenézett, hallgatott.
- Yin, tudja, hogy mi történik velünk?
-A legendák azt mondanák, hogy segítenek nekünk.
-Segítenek? Kicsoda?
Ismét csak félrenézett.
-Yin, mondjon el mindent, amit tud erről.
Nem felelt.
-A dakinikról van szó. akiket Wil emlegetett a levélben?
Semmi válasz.
Megmérgesedtem. - Yin! Mondja már el, amit tud!
Gyorsan félállt. és rám meredt. - Vannak dolgok, amikről nem szabad
beszélni. Nem érti? Ha az ember csak annyit vét, hogy komolytalanul
ejti ki ezeknek a lényeknek a

nevét, évekre megnémulhat, vagy elveszítheti a szeme világát. Ők
Shambhala őrzői.
Egv lapos sziklához csörtetett, leterítette kabátját., és ráheveredett.
- Aludjunk - jelentette ki. - Holnap már többet fog tudni.
Egy darabig még néztem Yim a sötétben, aztán magam is lefeküdtem
a kőre, és mély álomba zuhantam.
A két távoli, havas hegycsúcs között felragyogó fénysugár ébresztett
fel. Körülnéztem - Yin eltűnt. Felpattantam, és átkutattam a
közvetlen környéket. Minden porcikám sajgott. Yin nem volt sehol.
A fene egye meg. gondoltam. Fogalmam sem volt. hogy hol lehetek.
Mély szorongás hulláma borított el. Vagy harminc percig vártam,
néztem a barnás, sziklás hegyeket, a keskeny, zöldellő völgyekel, ám
Yin nem került elő. Újra felálltam, ekkor vettem észre, hogy jó száz
méterrel alattam köves öt kanyarog a hegyoldalban. Felkaptam
tarisznyámat, lebotorkáltam a kövek között az útig, és azon észak
felé fordultam. Amennyire vissza tudtam emlékezni, Lhásza abban az
irányban lehetett.
Egy kilométert sem tettem meg, amikor arra lettem figyelmes, hogy
alig százlépésnyire mögöttem négyen-öten haladnak ugyanarra,
amerre én. Azonnal letértem az útról, és behúzódtam a sziklák közé,
hogy elrejtőzhessek előlük, de lássam, ahogy elhaladnak. Mellém
értek, kiderült, hogy egy család gyalogol az országúton: egy
öregember, egy harminc körüli pár és két tizenéves fiú. Nagy
zsákokat cipeltek, a fiatalabbik férfi megrakott kézikocsit húzott
maga után. Menekülteknek véltem őket.
Arra gondoltam: odamegyek, és legalább annyit megkérdezek tőlük,
hogy merre menjek, de aztán úgy döntöttem, hogy nem teszem. Attól
féltem: később jelenthetik, hogy találkoztak velem, így hát hagytam
őket továbbmenni.
Vártam vagy húsz percet, és óvatosan folytattam uramat ugyanarra,
amerre ők. Az út vagy három kilométeren át kanyargott az alacsony,
sziklás dombok között, és egyszer csak az egyik hegytetőn egy
kolostort pillantottam meg.

Letértem az útról, és felmásztam a sziklák között. Körülbelül kétszáz
méternyire leheltem az épülettói, amikor megálltam. A kolostor
homokszínű téglából épült, lapos tetejét barnára festették. A központi
épületrészt két szárnyépület fogta közre. Semmi mozgást nem láttam;
először azt hittem, hogy a ház lakatlan. Aztán kinyílt a kapu, kilépett
rajta egy élénkvörös köntösbe öltözött szerzetes, és dolgozni kezdett
a kertben, az épülettől jobb kéz felé álló, magányos fa alatt.
Eléggé ártalmatlannak tűnt, de úgy döntöttem, hogy nem
kockáztatok. Visszamentem a köves útra, átvágtam rajta, és a
túloldalán jókora vargabetűvel kerültem meg a kolostort; amíg
jócskán túl nem jutottam rajta - Innentől ismét az úton mentem
tovább, csak annyi időre álltam meg. amíg levettem az anorákomat.
A nap erősen sütött, meglepően fölmelegedett a levegő.
Másfél-két kilométer után egy kisebb emelkedő gerincén keltem
volna át, amikor zajt hallottam. Elrejtőztem a sziklák között, és
füleltem. Először azt hittem, hogy madarak hangját hallom, de lassan
rájöttem, hogy emberek beszélgetnek valahol. Vajon kik azok?
Nagyon óvatosan feljebb másztam a sziklák között, hogy elérve a...<